UltraMilano-Sanremo
A 2013-as Spartathlon után az idei évemre nem volt tervem, úgy éreztem, hogy nem kell versenyt keresnem, majd az fog megtalálni engem. Így is lett. Októberben láttam a facebookon beírást az Ultramilano - Sanremoról, onnantól kezdve éreztem, hogy Ő lesz az! Október végén pedig meghívást kaptam a versenyre, így a sorsom megpecsételődött. Bár Olivér (az edzőm, Lőrincz Olivér) aggódott az első szervezés miatt, nem tudtam, mi is lehetne a gond ezzel (van még mit tanulnom tőle). Csináltam az edzéseket, a tél nagyon kedvezett nekem, nem szeretem a hideget, nem is nagyon volt. Jó formában voltam, nem volt egy nap sem, amit betegség, vagy bármi miatt ki kellett volna hagynom. Az elméleti felkészülésben is szépen haladtunk, Gyurival átnéztük az útvonalat többször is. Készült egy szép kalocsai mintás ruhám a versenyre. Úgy éreztem kész vagyok, indulhatunk.
A szombati rajt előtti szerdán érkeztünk Imperiába, a szállásunk egy hegytetőn volt idilli környezetben. Az átmozgató edzéseket a hegyen futottam, terepen, szédületes kilátással a havas csúcsokra másik irányban pedig a tengerre. A verseny előtti napon aztán az első 400 m futás után két szembejövő autót figyeltem a keskeny úton és iszonyatosan nagyot estem. Összedőlt bennem a világ. Mindenem fájt. 2012 végén ugyanígy estem el, akkor 1 hónapig fájt utána a térdem, most viszont 24 órám sem volt a rajtig... Visszagyalogoltam a szállásra, és csak sírni tudtam. Jobb csípőm, térdem vérzett, tenyérnyi seb mindkettőn, de a rosszabb a bal térdem volt, ami feldagadt és nagyon fájt belül. Fél év munkám mehet a kukába! 5 perc zokogás után éreztem, hogy na ez az, ami nem vezet sehová - most ez van és igenis megoldom! Fél éve készülök erre a versenyre, megcsinálom bármi lesz is. Gyuri ellátta a sebeket, rögtön elkezdtük jegelni a bal lábam. Közben elértem Olivért is, ő is nyugtatott. Nem tudom, ha azt mondaná félholtan, hogy futni tudok, azt is elhinném neki. :-)
Miután összeszedtük magunkat, nekivágtunk a milánói útnak, a baleset miatt kissé megkésve. Megnéztünk az utolsó 40 km emelkedőit, jegeltem a lábam. Milánóban rögtön egy fotózásra kellet mennünk, ahol futnom is kellett. Nem igazán ment. Minden lépésnél nyilalt a bal lábam, ami, mondanom sem kell, nem töltött el kellemes érzésekkel. Jobbnak láttuk, ha nem megyünk el Andrei és Claire esküvőjére, amire hivatalosak voltunk, ettünk, aludtam egyet. Este a technikai értekezleten találkoztunk a két másik magyar csapattal: Andrásékkal, Feriékkel. A rendezők biztosítottak minket a tökéletes útvonaljelölésről, arról, hogy mennyi segítő lesz kinn az úton és LEHETETLEN lesz eltévedni. 10 után ágyba kerültem, de így sem volt túl sok idő aludni: 3 után kelni kellett, az 5 órás rajt miatt. Gyuri mindent elrendezett (bár ő éjfél után feküdt le, mivel a jeladókat még működésre kész állapotba kellett hoznia), én csak reggelizem és irány a rajthely. A térdem pedig nem fájt. Megfogadtam, hogy bárki kérdezi: nem fáj. Valószínűleg az előző nap beszedett gyulladáscsökkentőtől volt némi gyomorproblémám, de bíztam benne, majd alakul.
A versenyre volt egy pontos tervem, amit a Spartathlon részidői alapján kalkuláltam ki. 5:15 - 5:25 körüli ezrekkel terveztem kezdeni és ezt kb. 80 km-ig tartani, ha a pulzus engedi. Ez szépen működött is. Az első 25 km egy kerékpárúton ment Paviáig. Odáig Gyuri nem tudott segíteni, de a kiírásban benne volt, hogy 3 helyen lesz kinn víz, így csak a bekevert poromat vittem magammal. Persze víz az nem volt... Végül egy kerékpárostól sikerült vizet szereznem (ez is jól indul, ennyit az ígéretekről, de itt azért még bíztam a szervezőkben). Paviába érve nem volt jelzés, egymást várogattuk a többi futóval, járókelőket kérdezgettünk merre kell menni, lavíroztunk a nagy forgalomban az autók között. Mikor sikeresen kiértünk a városból Gyuritól kaptam hasfogót, mert idáig már 2-szer meg kellett állnom hasmenés miatt. De jól haladtam, tartottam az eltervezett tempót. Az időjárás tökéletes volt, csendes, tiszta idő, kb. 10 fok volt.
Am a frissítést illeti, a megszokott Sponser, vagy High5 port ittam, amiket órákra lebontva előre kiporcióztam. Ezeket a verseny közben Gyuri feloldotta és úgy adta oda. Eleinte övtáskával, kulaccsal futottam, később Gyuri adott kb. negyed óránként inni. Kiegészítésképpen ettem High5 géleken, néha banánt, valamint magnéziumot, Panangint, sótablettát, coffeint, aminósavat. Micsoda menü... :-)
Az első CP 51 km körül volt Montebelloban, itt csak átfutottam. Igazából 80 km-ig nem történt semmi érdemleges, tartottam a tempót, a forgalom nagyon zavart, vártam, hogy érjünk már el 100 km-ig és legyen vége a sík résznek, a nagy forgalomnak. 80 km-nél Tortonában gyakorlatilag a teljes mezőny eltévedt. Az volt a gond, hogy itt már nem igazán láttuk egymást. Valahol aztán rám talált Gyuri és autóval ment előttem, így terelve vissza a jó útra. Az első 3 futót itt például autóval vitték vissza a helyes útra. Míg rám talált Gyuri , egy csomót álltam, kérdezősködtem, nem láttak-e futókat, kissé idegölő volt. Egy nénike állította, hogy a Milano-Sanremonak már vége. Nyilvánvalóan az egy hetre megrendezett kerékpárosversenyre gondolt :-)
Szóval vártam a 100 km-t, mint a Messiást, egyre melegebb is volt, jeget szerettem volna, de nem volt, így Gyuri vizes türcsiket tett a nyakamba. A 100 km-es részidőm 9h06 lett, ami megfelelt a tervezettnek. Tartottunk egy kis szünetet: fogmosás, kicsit lemosakodtam tusfürdővel, ami egész emberi érzés volt. Innen, Basaluzzotól kezdődött az emelkedő. Az első 20 km-en csak finoman, aztána második 20-ason egyre inkább. Nagyon élveztem, szebb lett a táj, voltak fák, kilátás.
Itt a tervezettnél gyorsabban haladtam, a csúcsra kb. fél órával előbb is értem fel, pedig hasmarsok is társamul szegődtek. De más is: a csúcs előtt egy idősebb szervező kezdett velem futni, ami nagyon nagy segítség volt. Jött velem folyamatosan, ha ittam, megvárt, amúgy egy nagyon jóleső 6:30 körüli tempót mentünk együtt. Egyébként ezen a versenyen lehet iramfutód 100 km után. A győztes Michele élt is vele: jó nagy kísérőcsapata volt. Olyan tempóban húzták fel a hegyen, hogy nem hittem el, hogy végig bírni fogja a versenyt. Lefelé nagyon lassan mentem, még a tervezettnél is óvatosabban, de a combom rendesen beállt így is. A csúcsról lefelé 13 km hosszú lejtő vezet, ami meglehetősen meredek. A gyomrom a rázkódástól kikészült rendesen, ezen a szakaszon többször is hánytam, de állítólag a mezőny nagy része így járt. A tavalyi Spartathlon győztes is itt állt ki. Be is vitték hányás miatt kórházba. Egyébként időnként feltűntek a verseny során mentőautók, amikből megkérdezték, hogy vagy? Vicces... Hogy lennél? Ilyenkor elővettem a még meglévő legszebb mosolyomat és biztosítottam őket, hogy minden OK.
Szóval innen a hegy végét vártam. Arenzanoba (kb. 160 km), még mindig a tervezett időn belül érkeztem, de meglehetősen fáradtan. A 100 mérföldes első helyezett külön díjazásban részesült - itt én voltam az első nő, bár ez nem különösebben dobott fel - ez mégsem egy 100 mérföldes verseny, van itt még 125 km vissza...
Itt kezdődött számomra az igazi kálvária. A következő pontig (210 km körül Finale Ligure), háromszor feküdtem le 5-6 percet aludni, ami rám egyáltalán nem jellemző. Valahogy abszolút nem éreztem, hol vagyok, Gyuri irányított, mikor kell a parton, mikor az úton futni. A partra sokszor lépcsőn kellett lemmenni, macskaköves utakon, lebetonozott kerek köveken futni a sötétben, egyedül. Nem egyszer voltam a sírás határán, hogy eltévedtem. Úgy éreztem fejben teljesen elfogytam. "Nem bírom tovább, haza akarok menni!" - fakadtam ki. Vártam, hogy jobb lesz, de csak nem akart változni semmi, nem mozogtak úgy a lábaim, ahogy kellett volna. Éjjel 2-kor hívtam fel Olivért, elmondtam neki, mi van. Sok tanácsot adott,végül azt mondta: "innen jön a fej!" - "De nekem már 5 órája az megy!" Jó rendben, másnak se jobb. Csinálom. 210 km Finale Ligure. 7:15-re értem be. Meglepett. Csak bő 1 órával később a tervezettnél. Pedig azt hittem már a szintidő környékén járok, ami dél volt.
A következő CP Laiguegliánál volt kb. 240 km körül. Gyuri szerint ez volt a legnehezebb szakaszom. Nekem összemosódik minden, nem emlékszem tisztán.Újra felkelt a nap, nekem pedig újra "aludnom" kellett: ezen a szakaszon is volt 2-szer 5 perces pihenőm, ráadásul egy órán belül. Arra emlékszem csak, hogy már mindent csinálok, csak ne kelljen futni: öltözök-vetkőzök, zenét kérek, 5 perc múlva visszaadom, leülök a szalagkorlátra, bemegyek egy kávézóba WC-re - utólag el sem hiszem, de teljesen elvszítettem a célt. Gyuri mondta, hogy ez így nem lesz jó, ne húzzam az időt, mert hiába haladok, ha utána ugyanannyit állok, sosem érek Sanremoba... Be kellett látom, igaza van, innen abbahagytam a "műsorozást".
Laguiglia előtt le kellett menni a partra, kiderült, hogy pár km-er előbb mentem le, mint kellett volna. Itt aztán akkora tömegbe kerültem valami sétálóutca féleségen, hogy lépni nem tudtam. Ráadásul úgy néztek rám, mint egy őrültre. Nem csoda, büdös, csapzott nő, mindkét térdén nagy seb - jól mutattam a sétálgató, illatozó lányok között. (Az egész verseny alatt amúgy szinte semmi szurkolás nem volt: a 285 km alatt talán 5x bíztattak, kiabáltak rám...) Megkérdeztem, merre van Laguiglia, azt mondták nagyon messze. - Összeomás... DE, Lubics Szilvi, te nem oda mész, hanem San Remoba. - Építkezés... Nem tök mindegy, hogy milyen messze van a következő CP? Nem az a cél. A futás egy nagyon egyszerű sport egyik láb a másik után, minden lépéssel közelebb leszel Sanremohoz! Mi lenne, ha gyorsabban lépkednél és nagyobbat? Akkor gyorsabban odaérnél! Nemsokára megláttam Gyurit is. Akkor már nagy baj nincs. Egy lány elémfutott a CP-ról és befutott velem. Megkérdeztem hányadik helyen állok? Gondoltam, hogy a nyekergős műsoromból kifolyólag már az összes lány elhagyott. Kiderült, hogy nem, sőt abszolútban is a 7. vagyok. Nem hiszem el! Hol vannak a többiek, ha félholtan vezetek?
Innen már csak egy bő maraton, 4 nagy emelkedővel. Capo Mele: felhívtam Anitát. Még egy bő marcsi, de lesz vagy 8 óra. Jól esett kicsit káromkodni neki. :-) Sokat nem beszéltem, mert nem volt erőm. Gyuri kitalálta, hogy fut velem, húz: előrement autóval, onnan visszafutott értem, haladtunk együtt, majd ő vissza az auótóhoz, és így tovább, ezt váltogattuk. Így legalább tudtam menni 12 percen belüli kiliket... Haha. A dombokon lefelé még rosszabb volt, mint fölfelé. Mikor 260 km, Imperia után láttam, hogy már megint emelkedik, nem akartam hinni a szememnek. Teljesen ki voltam merülve, az emberek rövidnadrágban, pólóban korzóztak a tengerparton, én meg 2 póló-, melegítőfelső-, termomellény kombinációban is fáztam. Valahol ezen az emelkedőn ért utól Andrei Nana, és kérdezte, tudom- e, hogy már csak én vagyok egyedüli nő a versenyben. Meglepett és nagyon sajnáltam a többieket. Volt, aki a gyomorproblémák miatt szállt ki, voltak, akik az eltévedések miatt omlottak össze, és volt, aki a szintidőből csúszott ki. Azt gondolom a nők nem adják fel egykönnyen az ultrákat, úgy látszik nagyon kemény ez a menet, és nem csak nekem...Szóval nincs más feladat: csak haladni tovább, beérni éjfélig és meglesz az első hely!
Imperia után kezdődik a kerékpárút, ami kb. 20 kili hosszú, itt megint nem lehet autóval kísérni. Esteledett újra - felöltöztem melegen és nekivágtam, az első 3 km-en még Gyuri is kísért, aztán ő visszafordult, és magam haladtam tovább. Lőw Andris szavai jutottak eszembe a Spartathlonról: "Így is - úgy is fáj az utolsó 20 km, ha gyorsabb vagy, rövidebb ideig tart'" Szóval mindent beleadtam és néha 11 percen belüli kiliket is tudtam produkálni!:-)
Az utolsó 8 kilométeren elém jött Gyuri. Együtt gyalogoltunk a célig, ami sosem akart elérkezni. A cél előtt azért összeszedtem magam és befutottam a zászlóval. Nem volt különösebb felhajtás, 10-20 ember volt a célban. 40 óra 17 perc futás után értem ide. Sosem voltam még ennyit pályán. Nem vágytam semmi másra, csak, hogy lefekhessek végre. Megcsináltam. Milano - Sanremo pipa. Soha többé!
Másnap az eredményhirdetésen annyira jó volt a többiekkel! Mindhárman megcsináltuk. Mindenki másként: Feri az igazi versenyző, aki győzni megy, András: aki olyan akarattal rendelkezik, hogy hihetetlen, egyszerűen beér és kész. Büszkék voltunk egymásra! 53-an indultak neki a távnak, 18-an értek célba, de mi, magyarok mindhárman!
Hazafelé az autóból némi nosztalgiával néztem a hegyi utat, ahol futottunk. Gyuri csak mosolygott: "Kíváncsi vagyok, mikor kezd el hiányozni... Másodszor majd könnyebb lesz" :-) A fene se tudja, miért nem vágtam rá, hogy soha többé?!
Végszóként szeretném megköszönni, hogy mindez sikerült: férjemnek Gyurinak, aki nem csak a verseny alatt tarott ki mellettem, hanem az előtte levő őrült heteim során is segített mindenben. A 3 kisfiamnak, akik nemcsak elviselik a futóbolond anyukájukat, hanem még büszkék is rá. Barátnőmnek, a Nagyinak és Pótnagyinak, akik a legdrágább kincseimre vigyáztak, míg én nem voltam otthon. Olivérnek, akivel már annyi sikert értem el és éjjel 2-kor sem zavarta, hogy hívtam. A Hihg 5-nak, a Spártai vitaminnak, akik az energiát-, a Nike-nak és a CEP-nek akik a ruházatot biztosítják számomra, az Elandersnek önzetlen támogatásukért és a Ziegler nyomdának a ruházatom igazi magyar mezzé varázsolásáért. Végül, de nem utolsósorban annak a rengeteg futónak, barátnak, akik lankadatlanul szurkoltak nekünk a verseny során. Már csak miattuk is végig kellett érnünk!