Ultrabalaton után
Ülünk a Balaton-parton egy kényelmes padon, süt a nap, simogat a szél, becsukom a szemem és hallgatom a hullámok hangját. A számban a reggeli flat white íze, mellettem Gyuri. Tudom, hogy boldog, valószínű a vizet nézi, és talán arra gondol, hogy bizony végre újra körbefutotta ezt a tavat. Nyolc év után újra rajthoz állt, és bár ez volt a negyedik teljesítése, most futotta eddigi legjobb eredményét. Úgy gondolom, talán ugyanolyan boldog és büszke, most mint én. Talán már nem is gondolja olyan komolyan a tegnapi “soha többé nem futok ilyen hosszút”.Most jöttünk el a versenyközpontból, jó volt beszélgetni a régi barátokkal, látni a rengeteg embert, akik tengernyi élménnyel fognak innen ma hazamenni, és talán majd ha valami nehéz vagy idegesítő dolog fog történni velük, ők is becsukják a szemüket, és arra gondolnak, mennyire jó is volt nekik ez a pár nap a barátaik, szeretteik körében. Mekkora buli volt, mennyi nevetés vagy épp mekkora küzdelmek.Aztán eszembe jut, hogy Csipi lassan ráfordul az északi partra, csinálja megszállottan a két körös küldetését, és szemernyi kétség nincs bennem, hogy végre fogja hajtani. Menni egy jó célért és persze újabb és újabb tapasztalatok szerzéséért, amit csak egy olyan kihívás tud megadni, amibe időnként egy kicsit bele is halunk.Ülök a Balaton partján és minden tökéletes. A tanítványaim 100%-a beért az Ultrabalaton céljába, köztük a két “elsőbálozó” Ádám és Norbi 21:19-es és 23:45-ös időeredménnyel. Gyuri egyéni csúccsal, Peti pedig 25:13-al. Annyira büszke vagyok rájuk. Hatalmas kaland őket kísérni az útjukon, látni, ahogy egyre erősebbek lesznek, fejlődnek. Kicsit olyan érzés ez, mint amikor a gyerekeimre csodálkozom rá. Holnaptól visszatérek a saját edzéseimhez, már nagyon közel van a Tahoe 200, de ez a pár nap az Ultrabalatonon biztos, hogy lelkileg rengeteget adott kísérőként is.
