Ultrabalaton beszámoló

Október 1., péntek reggel 7 óra. Izgalommal vegyes várakozással és örömmel toporgok Balatonfüreden az UB rajtkapuja mögött. Tudom, hogy – némi képzavarral élve – vízválasztó lesz számomra a Balaton, ez a verseny. Eldől, hogy alkalmas vagyok-e még az ultrafutásra, hogy bírják-e a lábaim az ilyen hosszútávú terhelést, gondolkodhatok-e még egyáltalán ultraversenyekben. A sarokműtéteim – és a balesetem - után az elsődleges célom az volt, hogy - ha lehet 30 órán belül - biztonsággal célba érjek, és ezzel „szabad utat” adjak magamnak az ilyen vagy hasonló távokra való további felkészülésre. Mert valahogy számomra ezek - a 160-200 km fölötti - távok adják azt a különleges, utánozhatatlan érzést, amiért mindezt évek óta csinálom.

Hosszú volt az idei év, a műtétek után szinte a nulláról kellett újraépíteni magam, az izmaim gyakorlatilag úgy elsorvadtak, mintha életemben nem futottam volna egyetlen métert sem. Sosem feledem, mekkora örömöt okozott, mikor végre újra 6 percesben tudtam 10 kilométert futni – igaz, az a végkimerülést jelentette. Szóval, csak kb. júniustól tudtam elkezdeni „normálisan” edzeni, így nagy szükségem volt erre a próbatételre. Már a csütörtöki megnyitón azt éreztem, megérte eljönni: rengeteg régi ismerőssel találkoztam, ami teljesen feltöltött. Jó volt látni az elszánt arcokat, az elsőbálozók meghatottságát, a rutinosabbak visszafojtott bizakodását. A szervezők kérésére kis beszéddel köszöntöttem a résztvevőket, azt hangsúlyoztam, hogy a sikeres teljesítés most már nem is az edzésként lefutott kilométerek számán, a tempón, az időjáráson, hanem leginkább azon múlik, hogy tudjuk megoldani az út során óhatatlanul jelentkező problémákat, hogy tudunk azokon tiszta fejjel úrrá lenni. Mondjuk, ezzel magamhoz is szóltam... Este szépen kikészítettem mindent, ahogy szoktam, és igyekeztem mielőbb ágyba bújni a nagy nap előtt.

A versenyen Gyuri kísért autóval, én pedig zsákkal futottam, amiben vittem magammal két kulacsnyi folyadékot, amit folyamatosan iszogattam, gélt, tablettákat, egyéb apróságokat. Ez most belefért a tervezett „kényelmes” tempóba, és igazából jobban is szeretek így futni, hogy figyelnem kell néhány dologra (sótabik, szénhidrát, folyadékbevitel), mert ezzel jól el tudom foglalni magam. Gyuri fél-egy óránként állt meg, attól függően, milyen sűrűn volt rá szükségem. Ügyes volt, többször előfordult, hogy mikor mondtam neki mi kell majd a következő találkozásunkkor, azt azonnal előhúzta valamelyik zsebéből. Persze olyan is volt, hogy hiába volt „minden is” az autóban, én megkívántam valamit, amit soha az életben nem ittam még versenyen – pl. szénsavas vizet –, ő meg rohant a boltba, aztán meg győzött megtalálni a pályán…

Nagyon élveztem úgy futni, hogy semmi teher, győzelmi kényszer nem volt rajtam, most éreztem igazán, mennyivel másabb meccselni, esélyesként indulni, mint „csak” magamra figyelni - eszméletlen jó volt az egész. Az elején sokszor futottam valakivel, de igazából mindig azt éreztem, hogy olyankor kicsit gyorsabb vagyok a tervezettnél, úgyhogy 50 kilométer után már inkább magam haladtam, főleg, hogy amikor fáradtam, kicsit be is fordultam „antiszocba”. Badacsonytördemichez eljöttek a barátaink Vidra Detti és Ati. Pont akkor nem voltam valami jó passzban, melegem volt, és az emelkedők is végtelennek tűntek. Atitól kaptam hideg tonikot, Detti a kedvenc sütimből hozott magával - bár azt kihagytam –, viszont futott velem kb. 40 percet. A lényeg, hogy Keszthelyre már teljesen visszatért a jókedvem, sőt úgy éreztem, tele vagyok energiával.

Ha már energia: csak a GU Roctane port ittam kb. 100 kilométerig, utána volt, hogy variáltam a port géllel, vízzel, és GU elektrolit kapszulákat szedtem végig. Fonyódon megálltam egy picit átkenni magam lanolinnal és megmosakodni - nekem ez is új volt, de igazából úgy voltam vele, hogy mindegy hol érek be, így belefér. Az éjszaka és a déli part valahogy sokkal gyorsabban elment, mint ahogy vártam, bár itt már volt egy „kis” nehézségem. Földvárnál ettem egy kis levest, ami általában jólesik, de most rögtön éreztem, hogy túl zsíros és sós volt nekem, görcsbe rándult a gyomrom. Ittam rá egy kis vizet, hátha megkönnyebbülök, de nem jött össze. Siófok elején elkezdtem hányni... Kezdődött a kísérletezgetés, mit bír el a gyomrom, mi marad meg bennem - de sajnos akkor semmi sem maradt. Megnyugtattam magam, hogy ez sosem szokott, így most sem fog örökké tartani, pár órát pedig túl lehet így élni, még ha nagyon vacak is. Én imádom a világosi magaspartot, úgy „döntöttem”, ott már rendben leszek. Végig arra gondoltam, amikor már ott fogok futni, akkor már nem hányok. Pont így történt – először a ropi maradt meg bennem, később kis banánfalatkákat tuszkoltam le, amik nem esetek jól, de legalább a helyükön maradtak - úgyhogy pár nulla kalóriás és folyadékos óra után innentől már a banán-víz-só kombó vitt be a célba.

Hogy ne legyen egyszerű az élet, Almádiban még párunknak sikerült eltévedni, mert egy útjelző tábla rossz irányba mutatott (valószínű valaki vicces kedvében volt), amivel kb. 15 percünk elment, aminek már nem nagyon örültem, de aztán csak sikerült beérni Füredre… ahol Maráz Zsuzsi elém jött, és az utolsó pár száz métert lefutottam velem. A célban várt Gyuri, és én olyan boldog voltam, hogy el sem tudom mondani. Álmomban sem gondoltam, hogy az év eleji műtétek után tudok majd ultrázni, 200 kilométer fölött futni…

Végül a számokról: negyedik helyen értem célba 24:49-es idővel. Végig tudtam futni, bevált a viszonylag lassabb kezdés. A 24. km-nél 13. voltam, 57-nél 11., 100-nál 8., 150-nél 6. Gratulálok minden célbeérkezőnek, a női dobogósoknak különösen, nagyon jót mentek, drukkoltam Lillának, Évinek is, szuper csajok! Köszönettel tartozom Magos doktornak, aki megműtött, Gittának a gyógytornászomnak, Koller Judit edzőmnek, Cser Beatrixnek, aki a bringás edzéseimet írta, Detti barátnőmnek, aki próbált megtanítani úszni, hogy a műtét utáni hónapokban is segítettek abban, hogy ne essek vissza teljesen. Edzőmnek, Szabó Gábornak, aki a futásban segített, és aki a Korinthosz célkapujában azt mondta, menni fog az Ultrabalaton. A férjemnek, aki ezt a húzós időszakot végigcsinálta velem, mindenben segített és a három fiamnak, akik továbbra is a legfőbb büszkeségeim és akkumulátoraim.

Köszönet kiemelt támogatómnak, a Szerencsejáték Zrt. -nek.

Köszönet fő támogatómnak, a CHERRISK-nek

Köszönet: GU Energy Hungary, GARMIN.hu, Rudy Project Hungary