Taipei 24 óra
Előzmények
Idén nyár elején kaptam meghívást a taipei 24 órás versenyre, a sárvári 24 órás és UB eredményem alapján. A meghívásra rövid gondolkodás után igent mondtam. Ellene szólt, hogy én már decemberben általában nem vagyok formában, mellette: lehet, hogy az éleben nem adódik már ilyen lehetőség, ez egy ajándék... Megdolgoztam érte, élnem kell vele.
Felkészülés
A Spartathlon után nagyon fáradt voltam, de két hét után újra tudtam rendesen edzeni. Sajnos Taipei előtt 4 héttel volt egy nagyon csúnya esésem aszfalton. 3 héten át folyadék volt a térdemben és fájt. Az edzéseket csináltam, de nyilván nem mentek olyan keményen, mint fájdalom nélkül. Tudtam képtelen leszek már fejben nagy célt kitűzni és rákoncentrálni. Ahhoz túl sok verseny volt már az idén, ahol odatettem magam. Így a terv a tisztes helytállás lett a versenyen, és minél több élmény begyűjtése Taiwanon.
Előkészületek
A kezdeti lépéseknél Bérces Edit segített, ő már jól ismerte a versenyt és a szervezőket. A rendezők biztosítottak számomra két egyetemista lányt, akik mindenben segítettek, közvetítettek a szervezők és köztem. Mire kiutaztunk szinte ismertük egymást, naponta leveleztünk, chateltünk.
Mint 3 gyerekes anyukának az indulás előtti hét valóságos agyrém volt. Úgy gondoltam, ha 10 napig nem leszek itthon, megáll az élet. Mindent meg akartam csinálni előre, mindenről gondoskodni előre, amit persze nem lehet. Rettenetes érzés volt, hogy nélkülünk maradnak a srácok, még ha tudtam is, minden rendben lesz, jó kezekben lesznek. Egész team vigyázott rájuk. A verseny előtti vasárnap utaztunk.
Szervezés
Nagyon profi volt. A verseny pályáján edzettem a versenyig. Napról napra láttam, hogyan változik egy atlétikapálya igazi versenypályává. Sokasodtak a sátrak, volt színpad, lelátó, rengeteg zászló, molinó. A pályán velem együtt feltűntek időnként más külföldi futók Martin Fryer, Oliver Lavastre. A verseny előtti nap a technikai értekezlet után nagyon elegáns vacsora volt. Bennünket futókat többször is bemutattak egymásnak és a közönségnek. A megnyitón részt vett a tajvani Chiu Shu-jung ultrafutónő, aki mindkét lábát elveszítette 2008-ban egy 18 napos Franciaországi ultrafutáson szerzett bakteriális fertőzés következtében. Vele együtt tettünk meg egy kört a verseny pályáján. A rajtolók között volt a 24 órás futás világcsúcstartója, a japán Mami Kudo is (255,303 km), a férfiak mezőnye is nagyon erős volt, a neveket azért sem írom, mert annyi kimagasló eredményű futó volt, hogy nem győzném le írni.
A 24 óra
A 24 órás versenyen kiírás szerint 35 induló lehetett. A meghívott futók futottak az 1-es a helyi 24 órások a 2-es pályán. A többi pálya bójákkal volt leválasztva, azokon váltófutások és éjjel 12 órás futás zajlott. A rajt előtt lemérték a súlyunkat. 4 óránként változtatták a futás irányát. 4 óra elteltével még befejeztük a körünket és fordultunk. Ilyenkor lehetett újra testsúlyt mérni. A verseny napján reggel már eső és szél volt, ami a rajtig egész szépen alábbhagyott. Rajt után azért lassan újra kezdett esni, de akkor még nem erősen. Gondoltam is, milyen jó, hogy nem kell locsolgatni magam, mint a meleg versenyeken. Szóval csupa pozitív gondolattal álltam neki futni. A fő iránymutató most is a pulzus volt: 140 fölé nem menni, 5:15-nél gyorsabban sem futni. A hetedik óra végéig viszonylag könnyen ment a 11 km/óra, de aztán elkezdtem elveszíteni az optimizmusomat az esővel kapcsolatban és fáradtam is. A fordítás kimondottan jól esett, a térdem hálás volt az irányváltásokért. A pályán 2 helyen volt a futók számára mobil WC, elég gyakran kellett látogatnom, így a folyadékot kicsit visszavetettem Gyurival (eredeti terv fél l/óra volt). A lányok végig a pálya mellett szurkoltak, (szerintem egyedül nekik volt szócsövük) és majdnem minden körben, magyarul kiabáltak nekem. A frissítést Gyuri adta. Sajnáltam szegényt, hogy miattam ázik. Nem cseréltem volna vele... Nagyjából 10 óra után szétestem fejben, csak az zakatolt a fejemben, hogy 12 óráig sem fogom kibírni.
Németh Csabi jutott eszembe, aki egyszer azt mondta, néha érzi úgy verseny alatt, hogy elbújik egy bokorba és ott kivárja a végét. Hát számomra egyetlen menedékhelynek a mobil WC tűnt, ott viszont szuper volt! Az eső sem esett, szél sem fújt be, de azért mégis cikibb, mint egy bokorban meghúzni magam, szóval a futás mellett döntöttem. Ömlött az eső, eleinte még próbálták letolni a pályáról a vizet, de feladták a harcot, mindenütt pocsolyák voltak, a szél miatt, ahol szembekapott, fáztam is. Utólag úgy érzem a hideg rengeteg energiát elvitt. Negyedik helyen futottam a 3 japán lány után. Közben körönként hisztiztem, hogy haza akarok menni. Igazán nem is tudom mi történt, de 12 óra után egyre jobban éreztem magam. Sorra toltam a köröket a 2. 3. helyen futó lányokra. A körszámlálóim minden körben dobolva biztattak: Lubica, Lubica.:-) (Nem csak chipes, hanem manuális körszámlálás is volt.) Kb. a 18. órában járhattam, mikor nem esett már jól az italom és víz-zselére kellett átállnunk.
Túl gyakran kellett mennem WC-re, igazából későn jöttem rá, hogy a hidegtől és esőtől. Mikor tudatosult bennem a probléma, fölvettem egy hosszú alsót a rövidre és onnantól sokkal jobban lettem. 20 óra után már egyre gyengébbnek éreztem magam. Szokás szerint hánytam is, de csak egyszer. Próbáltam átlendülni a holtponton, de nem sikerült erőre kapni. A japán lányok folyamatosan dolgozták le az összeszedett hátrányukat, én pedig nem tudtam tartani az iramot. Főleg a negyedik helyen álló japán lány táltosodott meg. Az egész mezőnyben ő haladt leggyorsabban. Negyedikről, második helyre jött fel. 23 és fél óránál már sétáltam. Nem láttam értelmét még 2 kör legyaloglásának és már nagyon szédültem is. Így az eredmény maradt a 215,6 km.
Bár a verseny után nagyon kimerült voltam, még sosem regenerálódtam olyan gyorsan, mint most. Másnap már gyalogoltunk, várost néztünk. Hogy ez minek köszönhető, biztosan nem tudom. Elképzelhető, hogy a rekortánon való futás volt kímélőbb, de nagyon sokat segített a CEP regeneráló zoknija is, amit a verseny után rögtön felhúztam. A lényeg: azt hiszem sikerült a helytállás és Taipeiben is szét tudtunk nézni. Elutazáskor a lányok kértek jöjjek jövőre is... Erre azért még kell aludni párat.:-)