Tahoe 200 mérföld - beszámoló

2024.07.12 16:59

Ahogy telnek a napok úgy érzem a Tahoe 200-ról mégiscsak kell írnom. Megkértem a segítőimet is, hogy működjenek ebben közre és a saját szakaszukról írjanak: ők hogy látták, hogyan élték meg. Először is az első "magányos" 102 kilométerem történetével kezdve:

A Tahoe 200 egy 330 kilométeres ultramaraton, több mint 11 000 méter szintemelkedéssel a Tahoe-tó partján. A Tahoe-tó Nevada és Kalifornia állam határán helyezkedik el, és bár sok szép helyen jártam már, ez a vidék valóban lenyűgöző volt. Hatalmas, vörös törzsű fenyők között futottunk, káprázatos kilátások és kristálytiszta tavak közt. Már a verseny előtt is teljesen elvarázsolt minket a táj szépsége, ahogy felfedeztük a környéket.Egy héttel a verseny előtt érkeztünk, így volt időnk bejárni a pálya néhány rövidebb szakaszát. Ez nagy segítség volt, mert fejben is felkészülhettem és hozzászokhattam a magaslathoz, ami különösen nehéz volt az asztmám miatt. A szállásunk 2000 méter magasan volt, a pálya legmagasabb részei pedig 3000 méteren, ahová az első 102 kilométeren négyszer kellett felmászni. 

Egyébként a vártnál jobban bírtam a magaslatot, leginkább 2700 méter felett már akadtak problémáim.A rajtot majdnem lekéstük egy útépítés miatt, de végül sikerült időben odaérni, körülbelül tíz perccel a kezdés előtt. Annak a 40 percnek a lelkiállapotát nem ecsetelném, amíg az útlezárásnál dekkoltunk…Nagyon jó érzés volt, hogy nem egyedüli magyarként álltam a rajtvonalnál, örültem, hogy Nedy és Geri is ott voltak. A rajt után rögtön elkezdtünk felfelé kapatni egy single tracken. Mindenki nagyon igyekezett, próbált előzgetni, mintha csak valami rövidebb távot futnánk, pedig az itt zajló előzések később persze semmilyen jelentőséggel nem bírtak.Az első ellenőrzőpontig (23 kilométer) 800 métert kellett mászni, majd leereszkedni. Nagyon meleg volt, a nap tűzött, és ahol csak lehetett, hűtöttem magam a vízátfolyásoknál. Az első pont után a frissítés nehezebben ment, a meleg és a magaslat egyre inkább éreztette hatását. A második, 52 kilométernél levő ponthoz már fáradtan érkeztem, a gyomrom is rossz volt. Idáig egyébként még viszonylag együtt volt a mezőny, így lehetőség volt közös futásokra és beszélgetésekre, ami segített kizökkenni a monotonitásból.A verseny útvonala egy erdőtűz miatt jelenleg csak a tó egyik oldalán halad: először dél felé, majd a rajtba visszatérve észak felé oda-vissza. Ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt így időnként találkozhattunk más futókkal, ami egy 200 mérföldes versenyen ritka élmény. A fordító előtt találkoztam Nedyvel, aki mesélte, hogy majdnem kizárták a versenyből, mert lefejelt egy faágat és vérzett a feje, majd Gerivel is szurkoltunk egymásnak. Innen a rajtig visszavezető út nagyon nehéz volt számomra. Sok szintemelkedés volt és elkezdtem hányni is. Ahogy a botomra támaszkodva jött belőlem minden, egyáltalán nem aggódtam, sőt minden ilyen “akció” után jobban éreztem magam, de meg kellett nyugtatnom a körülöttem lévő futókat, hogy jól vagyok. Így utólag ezen a szakaszon volt a legtöbb nehézségem, később több futó is megjegyezte, hogy sokkal jobban nézek ki, mint első nap - a későbbi fotókat nézegetve ezek szerint kész szerencse, hogy ezen a szakaszon nem fotóztak.)Éjszaka nagyon hideg lett, ezért be kellett öltöznöm. Nehezen fogytak a kilométerek. Minden egyes szakasznál úgy éreztem, hogy 20-25 kilométer hipp-hopp elrepül, aztán a pontokig valahogy nem akar elfogyni az a maradék 2-5 kili. A negyedik ponton - 102 kilométernél – értünk vissza a rajtba, ahol Kata és Gyuri várt. Szegény Gyuri pont nézte volna a magyar eb-meccset amikor beértem, gondolom nem bánta volna, ha másfél órával korábban, vagy később érkezem… Terv szerint innen Katával indultunk egy 80 kilométeres szakaszra, de előtte aludni akartam, ami sajnos nem igazán sikerült. Kata segített enni a ponton, minden kezében volt valami kaja, és nem hagyott addig, amíg nem kezdtem el enni. Nem tudom, hány keze volt, de rengeteg mindent kínált. Ez javított az állapotomon kezdtem jobban lenni. Nagyon fura érzés volt, úgy éreztem képtelen vagyok még 220 kilométert megtenni, de valahogy mégis ment tovább a testem.Ez volt az első hosszú versenyem, ahol pacerrel futottam. A pacer társ a magányban, figyel a jelzésekre és segít például az evésben. Katával és Csabival a verseny előtti napokban találkoztunk először, ők Csillag Eszti Western States felkészülését segítették a Tahoe-tónál, és felajánlották segítségüket, amiért nagyon hálás vagyok. Az ő segítségükkel tudott Gyuri is velem futni, amíg az autónkat Katáék vitték tovább.Katával talán a verseny leggyönyörűbb szakaszain mentünk közösen.

Nagyon nagy könnyebbség volt, hogy valaki folyamatosan ott volt mellettem. Teljesen új erőre kaptam, köszönhetően annak is, hogy Kata mindig figyelmeztetett, hogy egyek, így újra volt némi erőm, szépen haladtunk előre.Két 30 kilométeres szakaszt tettünk meg együtt, a verseny útvonalának legszebb részein. 

Amikor beértünk a frissítőállomásra próbáltam enni. Kata ezt a tevékenységet olyan profin művelte, hogy teljesen elképedtem, mondtam is neki, hogy ő lesz a példaképem, hogy hogyan kell frissíteni... Próbáltam utánozni -nem sok sikerrel - pedig úgy tolta a cukros krémmel töltött sütiket, hogy öröm volt nézni. .-) A második 30-asunkon már látszott, hogy ránk fog sötétedni. Itt újra tiltakozott a gyomrom az evés ellen, lassultunk is. Többször meg kellett állnom, közben a hőmérséklet is hirtelen esni kezdett, így az öltözködnünk is kellett. Mindez azonban eltörpült amellett, hogy pont láthatuk a hegyről a naplementét. Nehéz leírni, mennyire csodálatos volt. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy ezt átélhetem. Kata nem szeretett volna éjszaka jönni, ezért megbeszéltük, hogy Csabival folytatom az utat, Kata pedig elmegy pihenni. Én is befeküdtem a csomagtartóba és ha sokat nem is, de kicsit sikerült aludnom.

Kata:

Szinte olyan izgalommal vágtam neki a közös útnak Szilvivel, mintha nekem kellene 200 mérföldet megtennem. Alig bírtam elaludni a “rajtom” előtt, egyfolytában frissítettem Szilvi pozícióját a netes követésen és ugyanolyan gondosan készítettem elő a futózsákom tartalmát is a kötelező felszerelésekkel. Mit ne mondjak, ez önmagában egy kihívás, ennyi mindent eltenni és mindezt 320 km-en keresztül cipelni.Egy helyi barátunk, Chris, vitt el szombat hajnalban az indulásom helyszínére, oda ahonnan Szilvi péntek reggel 9-kor elindult, ez volt az első oda-vissza szakasz vége, innen folytattam vele az utat 102 km után. Emlékszem, amikor megérkezett a pontra, annyira melegnek ítélte meg a belső terem hőmérsékletét, hogy inkább kinn szeretett volna leülni. Na igen, a napközbeni magas és az éjszakai hűs hőfokok megtették a hatásukat, kicsit felborul ilyenkor a hőérzet. Végül Gyuri beszélte rá, hogy benn mégiscsak kényelmesebb lesz leülni és a felszerelést újra rendbe hozni. Amíg ő ebben segített neki, én folyamatosan hoztam ezt-azt enni és inni Szilvinek.Indulás után azonnal le is került a hosszú ujjú felső Szilviről, már a kora reggeli órákban érezhetően nagyon meleg volt. Miközben a lejtőkön próbáltunk futómozgással haladni, a mászásokon pedig jó ütemben menni előre, beszélgettünk is és folyamatosan emlékeztettem Szilvit az energiabevitelre. 

A szakasz legmagasabb pontján fotós várta a futókat, ami nem meglepő, hiszen elképesztő kilátás tárult innen elénk a Tahoe-tó másik oldalán húzódó hegyvonulatokra és magára az ámulatba ejtően kék tóra is. Az első szakaszunk kb. 30 km volt, közel 1000m szintet másztunk felfele és a Spooner Summit nevű hegyi hágón ért végét, 2178 méteren. Itt találkoztunk Nikivel, egy Olympic Valley-ben élő magyar lánnyal, aki önkéntesként vett részt az eseményen és amellett, hogy remekül ellátta Szilvi lábán a vízhólyagokat, a frissítésben is segítségünkre volt. Emlékszem, itt jegyezte meg Szilvi, hogy milyen jóízűen eszek. Igen, ettem pizzaszeleteket, sajtos quesadillas-t és egy nagyon cukros süteményféléből is lecsúszott pár darab. Igazából az járt a fejemben, hogy akkor tudok Szilvire is 100%-osan figyelni, ha magamra figyelek és tele vagyok energiával.A következő szakaszunkat egy nagyobb mászással kezdtük meg, ahol érezhetően energikusabban mozogtunk a frissítés után. Ez a szakasz is nagyjából 30km volt 1000m szintemelkedéssel. Már az előző rész is elképesztően szép volt, de ami itt várt ránk, az valóban a pálya leggyönyörűbb része. A Tahoe-tó felett egy másik hegyi tavacska a Marlette Lake tárult elénk, majd a hegyek között, az utolsó lejtőn a naplemente is utolért bennünket. Rózsaszín felhők úsztak felettünk, és sötétedés után egy pillanatra le is kapcsoltuk a fejlámpánkat, hogy pár pillanat erejéig a csodálatos csillagos eget nézzük. Nem is lehettünk volna jobb helyen, jegyeztem meg Szilvinek. Kicsit lassultunk, néha meg is álltunk pihenni egy-két percre, de aztán újra elindultunk, mindig mozgásban maradtunk. A frissítőponton  egy rövid alvás és frissítés után Csabival folytatta Szilvi az utat a sötét éjszakában, én pedig hazafele csak arra tudtam gondolni, hogy milyen fantasztikus élmény volt testközelből megtapasztalni azt a kitartást és erőt, ami minden nehézség ellenére továbblendíti Szilvit és töretlen haladásra bírja. Egyáltalán nem volt bennem kérdés azzal kapcsolatban, hogy ez a belső erő és motiváció a célba repíti hamarosan.

Csabi 162 kilométernél csatlakozott be hozzám, a második éjszakámon. Rögtön elindultunk a pálya legmeredekebb emelkedőjén fölfelé (2,5 kilin volt 500 méter szint), azt hittem az életben nem érek föl a tetőre... Iszonyatosan fáradt voltam. Az első közös húsz kilométerünkön emelkedtünk ezer méter szintet, de azt hiszem nem is ez volt a legnehezebb része a dolognak, hanem, hogy mindketten nagyon álmosak lettünk. A koffein-zene-beszélgetés opciók közül a beszélgetés mellett döntöttünk, ami úgy nézett ki, hogy Csabi beszélt hozzám, én meg hallgattam, mindenesetre hatásos volt. Már világosban értünk le a következő pontra, ahol Gyuri várt minket. Itt sátrakban lehetett aludni, be is dőltem az egyikbe, Csabi pedig a székben bóbiskolt a tábortűznél. Ezen a ponton már nagyon kimerült volt minden futó. Mindannyian mocskosak és fáradtak voltunk. Tisztább pillanataimban nagyon fura volt látni a többieken az alvásmegvonás okozta zavartságot. 

Mindannyian a többé-kevésbé a tiszta gondolkodás és a zombi üzemmód spektrumán csúszkáltunk le-föl. Nem sikerült sokat aludnom, körülbelül fél óra múlva már ki is jöttem a sátorból. Ettem-ittam, bár az általam kikért menü jó része szerintem általában Gyuri pocakjában landolt, mert nekem csak pár falat csúszott le a torkomon.Innen Csabi még két 30 kilométeres szakaszt jött velem. A pontról kifelé elkezdett zenét hallgatni, mert nagyon álmos volt, így én is ezt tettem. Csabi ment elől, aztán időnként megvárt, így koptattuk a kilométereket. Rettentő meleg volt, arra vártam, hogy Nedyékkel összetalálkozzunk, mert Gyuri mondta, hogy szembe fognak jönni velünk ezen a szakaszon. Ezzel a várakozással el is ment bő 20 kili. Nagyon örültünk egymásnak. Kaptam tőlük sós kekszet, ami akkor életmentő volt számomra, mert az édes dolgokra már rá se tudtam gondolni. Égetett a nap, csak hideg dolgokra tudtam gondolni: megkértem Csabit, hogy hívja fel Gyurit, hogy a pontra hozzon nekem tonikot és vaníliafagyit. Már meg is volt a motivációm a következő szakaszra. A következő pont a Tahoe city volt, a pálya északi fordítópontja. Innen már “csak” 110 kilométert kellett megtennem a célig. A ponton Kata és Gyuri is ott volt, nagyon örültem nekik, betoltam egy egész pizzát, vaníliafagyit, tonikot.. Újra visszatért belém az élet. Visszafordultunk, hogy immár kicsit felfrissülve a másik irányba is megtegyük az előző 30 kilométert, ami az evésnek és a nappali világosságnak köszönhetően jóval könnyedebben ment. Éjfél már elmúlt mire leértünk a pontra. Csabi közel egy napot jött velem, biztos várta már nagyon, hogy Gyuri leváltsa…

Szilvi:

A 240 km-es ponton elbúcsúztam Csabitól és Gyurival indultam tovább. Nem gondoltam volna, de lelkileg ezután jött a legmélyebb gödör. Valószínűleg energetikailag le voltam nullázva, és ez már a harmadik éjszakám volt kint, de fogalmam nem volt arról, hogy hol, mikor és kivel vagyok illetve mi a francot művelünk. Néha bevillant, hogy Gyuri van velem, ekkor megnyugodtam, de nem tudtam hová megyünk. Nem akartam „edzeni”, fáradt voltam, a szállásra akartam menni. Gyuri mondta, hogy a következő állomásra megyünk, adott egy koffeines gélt, amitől elkezdett derengeni, hogy mi is a helyzet. Nagyon hálás voltam, hogy elmegyünk a következő pontra. Azt tudtam, hogy az jó lesz, mert versenyen vagyok, és akkor megint megteszek egy szakaszt. Erre próbáltam két „agyi szünet” közt folyamatosan emlékeztetni magamat.

Gyuri:

Éjszaka fél kettőkor indultunk el Szilvivel az utolsó nyolcvan kilométerére. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hisz ő már túl van 240 km-en, plusz két és fél éjszakán minimális alvással, de vártam már: gondoltam, talán egyszerűbb lesz, mint állandóan az ugráló gps jelét fürkészni a laptopon, számolni, mikor ér a következő pontra (és időben oda is érni), emiatt alig aludni, aggódni a gyomra miatt vagy amikor nem jó helyen mutatja a nyomkövető, vanília fagyit szerezni, ami nem olvad el, stb. Vártam a futást is és a ránk váró sok szépséget. Két dolgot szerettem volna viszont elkerülni: hogy Szilvi hallucináljon mellettem és hogy hányjon. Mégiscsak egy mezei háziorvos vagyok, nem pszichiáter, se nem gasztroenterológus… Szóval, elindultunk. Szilvi fejben tiszta, gyomra erős, mint a környékbeli medvék. Szuper! Mondanom sem kell, hogy csak kb. negyed órán keresztül tartott ez az idilli állapot. Hatalmas fenyvesben meneteltünk, néma csend körülöttünk, időnként felsejlett távol alattunk a tóparti települések remegő fénye. Én mentem elöl, Szilvi nem sokkal mögöttem – erre kért, hogy csak követnie kelljen. Alig telt el 15 perc, mikor érzékelem, hogy nincs mögöttem. Hátranézek, látom, hogy megállt, és visszafelé néz a pályán. Szólok neki: „Hahó, itt vagyok, menjünk!”. „Oké, oké, megyek!”-válaszol, és jön utánam. Nem telik el két perc, ugyanez a szitu. Pár perc múlva újra. Na – gondoltam magamban – jól, kezdődik, így sose érünk be a célba… A következő alkalommal kérdem, mi van vele? Erre kétségbeesett tekintettel kéri, hogy mondjam el, hol vagyunk pontosan, mit csinálunk, hova megyünk. Mondom neki viccelődve: „Ne ess kétségbe! A nászutunkon vagyunk 1999-ben, fekszünk az amszterdami tengerparton, és épp elszívtunk egy füves cigit, te pedig azt hallucinálod, hogy 2024-ben vagy, három gyerek boldog édesanyja, és ötvenévesen az a hobbid, hogy 200 mérföldes versenyeken veszel részt, most épp Amerikában futsz velem. De ne ijedj meg, nemsokára kitisztulsz.”  Erre ő: ”Akkor jó erős ez a cucc, mert teljesen valóságosnak tűnik minden – de miért hallucinálok pont ilyen hülyeséget? 25 éves vagyok, sosem futottam egy lépést sem. Na mindegy.” Ezek után jobbnak láttam adni neki egy koffeines, kávés GU gélt, hátha segít egy löket energia és élénkítőszer. Nem is telt el 10 perc, mikor kezdett némi megvilágosodás gyúlni a szemében. Kérdőn néz rám: „Amszterdamban van tengerpart?" ”Okés, sínen vagyunk” – gondoltam magamban, és megnyugtattam, hogy hol is van valójában és mit csinálunk. Örültem neki, hogy ismét képben van, és csak bízni tudtam benne, hogy a következő bő egy napunk nem hasonló álomvilágban fog telni...Szilvi:Ahogy feljött a nap, kicsit újra jobb lett minden. Beértünk a luxusvillák közé Incline Village-be, büdösen, fáradtan. Csoda, hogy nem hívták ránk a rendőröket. A ponton Kata és Csabi vártak minket. Innen már nem találkozhattunk, a maradék 60 kilin még 1 csekkpont volt, de ott nem lehetett külső segítő jelen. Erre szépen rákészültünk, aludtam egy fél órát, ettünk, elbúcsúztunk Katáéktól és nekivágtunk a hátralévő útnak.Gyuri:Az első mentális nehézségek után az éjszaka már szépen telt, Szilvi nem tért vissza Amszterdamba, jól haladtunk, medvék sem ijesztegettek minket, és olyan szerencsénk volt, hogy a napfelkete pont egy kopár hegytetőn ért minket. Gyönyörű színekben játszott az égbolt, és ahogy a tó egyik partján szép lassan kúszott fel a nap, úgy világította meg egyre jobban a túloldalon lévő havas hegycsúcsokat. „Köszönöm! Nekem már ezért megérte!” De hol volt még a vége… pontosan 60 kilométerre.

Szilvi:

Újra a pálya legszebb részén találtuk magunkat. Az első 30 kilométert nagyon élveztük. Gyuri fotózott, haladtunk, gyönyörködtünk. Semmi nem számított. Tudtam, hogy beérünk, láttam, hogy Gyuri nagyon élvezi ezt a részt.

Gyuri:

Valóban – ez a szakasz tényleg gyönyörű volt. Először jó ezer métert kellett felmásznunk a hegygerincre, ahonnan fantasztikus látványt nyújtott a Tahoe-tó. Így, hogy Szilvi már „ki volt fárasztva”, a tempó nekem pont optimális volt: mentünk szépen, de nem éreztem azt, hogy mindjárt kipurcanok. Igaz, hogy a nagy meleg miatt sok vizet (3-3 liter) kellett cipelnünk, de most azt sem éreztem túl soknak. A látvány és a helyzet, hogy itt vagyunk, minden fáradtságot megért. Szerencsére Szilvi is jól volt, egyszer kellet csak  gasztroenterológiai tudásomat is megvillantani heveny gyomorproblémái miatt, de ez szinte szóra sem érdemes… És nem elég a tó látványból, először felértünk egy nagy platóra, ahol rengeteg fehéresen elszáradt / leégett (?) fenyőfa nyújtott misztikus látványt, majd elénk tárult a Marlette-tó panorámája is a Tahoe-tó  felett kb. 500 méterre. Futni a hegygerincen, és együtt a két tóra lenézni… Örök emlék lesz.

Szilvi:

Eljött az utolsó pont. Elbúcsúztunk a magyar önkéntestől Nikitől, akivel már itt találkoztunk negyedszer. Elaludtam a tűz mellett a székben egy kicsit, majd elindultunk az utolsó szakaszra.

Gyuri:

Az utolsó frissítőpont lelkileg nagyon jó volt, itt már tudtuk, hogy be fogunk érni, hacsak valami nagy baj nem történik. Jól feltöltekeztünk, Szilvi bóbiskolt is egyet. Addig én kiélveztem a gasztro részét a túrának. Tényleg hihetetlen, ami ezeken a pontokon van: kezedbe nyomnak egy „étlapot”, és választhatsz a különböző meleg kaják közül: palacsinta, pizza, wrap, levesek. Én reggel egy full-breakfast menüt kértem, itt  sajtos quesadillát. Az illata még mindig itt van az orromban. És a sajátom is, a 17 óra napon menetelés után. Az előbbire emlékszem szívesebben.

Szilvi:

200 mérföldön már az utolsó 50-60 kilométeren úgy érzem, hogy mindjárt beérünk, ami persze időben nem így van, de lelkileg mégis tök jó. Este 7-kor indultunk el és rögtön 800 méteres emelkedő várt ránk. “Siettünk”, hogy talán felérünk 2800 méterre mire lemegy a nap, de kicsit lecsúsztunk, viszont kellőképpen magasan voltunk, hogy gyönyörű legyen a látvány. Viszont ahogy a magasság nőtt, a hőmérséklet zuhant. Borzasztó hideg szél is fújt, a nappali 30 fok után 0 fok közelében jártunk. Szerencsére nekem volt bőven ruhám: téli nadrág, szélnadrág, pulóver, tollkabát, de Gyurinak csak egy nacija volt és egy esődzseki két hosszujjúval, így ő rettenetesen fázott.

Gyuri:

A ruhával gondban voltam a pakolásnál. Előírás volt egy hosszú nadrág és egy hosszú felső. Nem tudtam, hogy a vékony vagy a téli vastag nadrágomat pakoljam el, de szerencsére hallgattam Szilvire, aki mondta, hogy éjjel hideg lesz a hegyen, inkább a vastagot vigyem. Nehéz volt elhinni, hogy kelleni fog, mert napközben meg igencsak forróság volt. Kellett. Mire felértünk a hegytetőre, totál besötétedett. Elkezdett fújni a szél, én meg későn kezdtem el felöltözni, csak amikor már fáztam. Negyed órán belül rajtam volt a téli nadrágom, egy rövidujjú felső, két hősszúujjú felső, egy esőkabát, a zsák, sapka, nyaksál, kesztyű – és mégis úgy fáztam, mint még talán sosem. Alig vártam, hogy kicsit lejjebb menjünk a hegyről, vagy legalább érjünk be egy erdőbe, ahol nem fúj így a szél… A karjaimat folyamatosan előre- hátra mozgattam, hogy termeljek egy kis meleget. Komolyan attól féltem, ha itt elesek, tuti megfagyok. Szilvi meg nem ér célba. Vagy csak akkor, ha maga után húz Ötziként, a híres gleccsermúmiaként. Nem szoktam pánikolni, de ebben az egy-két órában, amíg sikerült visszatornáznom a testhőmérsékletemet egy varangyosbékáéból emberire, addig volt pár nehéz pillanatom. El is döntöttem, hogy nem engedem Szilvit többet ilyen versenyen indulni. Főleg nem velem.

Szilvi:

A sötéttel jött az álmosság, indítottam zenét a telómon, amit hangosan hallgattunk, ettől egész jól felpörögtem. Az utolsó kb. 10 kilométeren viszont újra jött a zombi üzemmód. Próbáltam követni Gyurit, de volt, hogy ledobtam a láncot, és a cél előtt 4-5 kilométerrel elvesztem. Álltam a sötétben, és fogalmam nem volt semmiről. Szerencsére Gyuri megtalált, és onnan még szorosabban követve egymást mentünk a célhoz.

Gyuri:

Miután kitáncoltuk magunkat az éjszakában, és már megnyugodtam, hogy csak pár kilométer van hátra, Szilvi sem lát fapingvineket maga körül, és én sem fagyok halálra, és kezdtem a közös célbaérkezés eljövendő örömével foglalkozni, egy kanyargós, sziklás részen azt vettem észre, hogy furcsa csend van. Először nem tudtam mi az, aztán rájöttem, hogy nem hallom Szilvi lépteit és levegővételeit magam mögött. Megálltam, és csak reménykedni tudtam benne, hogy rosszul hallom a semmit. Megfordulok, és ő ott lesz. Megfordultam, és ő baromira nem volt ott. Se egy hang, se egy pislákoló fény az éjszakában. Mintha rám szakadt volna a sziklafal mellettem. „Hova tűnt? Mikor tűnt el? Úristen, mikor láttam utoljára? Hol keressem? Nem igaz, hogy most vesztem el - a cél előtt ilyen kicsivel.” Fél másodperc alatt suhantak át ezek a kérdések az agyamon. Válaszok nem voltak. Kiabáltam. Egyszer, kétszer, többször. Válasz: semmi. Hirtelen azt sem tudtam, merre induljak. Abban szinte biztos voltam, hogy nem előzött meg – bár amennyire fáradt az ember ilyenkor (nekem is a második éjszakám volt ez már kint), semmiben nem lehet biztos. Elindultam visszafelé. Semmi. Hamarosan egy elágazáshoz értem. Balról jöttünk, jobbra egy lejtő. Merre menjek? Egy isteni sugallatra jobbra fordultam – talán arra futott tovább. És alig tettem meg pár lépést, látok egy lámpát közeledni felém. Én fejlámpának még életemben nem örültem meg ennyire. Megtaláltam. Ezek után már nem engedtem magam mögé, szemmel tartottam a célig.

Szilvi:

Éjjel három óra körül volt, tök sötét és rettenetesen hideg. A célban levő pár szervező mégis olyan hangulatot csinált kolompokkal a befutómra, mintha 20-30 ember várna a célban. El sem hittem, hogy végre beértem. Választottam övcsatot, így a nagy amerikai 200 mérföldesek kollekciója teljessé vált. Elkészültek az “after” fotók, amin nem igazán tudtam mosolyogni, nem mintha nem lettem volna boldog, de az elmúlt bő 3 napban hiába kentem, teljesen megégett és kiszáradt a szám. Nedyék is lejöttek a célba, el sem hittem, hogy kijöttek miattam éjszaka.Utólag talán ez a 200 mérföld viselt meg eddig fizikálisan legkevésbé. Másnap simán lépcsőztem, és semmi nem fájt később sem. Pár vízhólyagom lett, de szerencsére olyan szépen el lettek látva, hogy a versenyen egyáltalán nem zavartak. Tudom, hogy sokszor érthetetlen, a miértekre sincs biztos válaszom, de azt hiszem, nem ez volt az utolsó 200 mérföldes versenyem.

Gyuri:

Hát annak nagyon örülök, hogy pár vízhólyaggal megúsztuk. Én úgy elfáradtam, és olyan izomlázam lett a 80 kilométer miatt, mint kb. az Ultrabalaton után. Gyönyörű volt, hatalmas közös élmény. Jó volt ilyen testközelből látni Szilvi eltökéltségét, akaratát, töretlen hitét, erejét.De azért nagyon reménykedem benne, hogy hamarosan felébredünk az amszerdami strandon, és álmosan egymásra nézünk furcsa mosollyal és egy-egy elszívott füves cigivel a szánk szélén.

(Eredményem: 89 óra, 46 perc, 19. hely / 62)

Köszönet kiemelt támogatómnak, a Szerencsejáték Zrt-nek!