Swissalpine – avagy egy aszfaltfutó viszontagságai a svájci Alpokban

A májusban futott vogaui 12 órásom után úgy gondoltam, a Spartathlon elé még beillesztek a versenynaptáramba egy 12 órás versenyt Berlinben, július 12-én. Nagyon motivált, hogy javítsak a vogaui eredményen, de végül kiderült, hogy a verseny nem IAU cimkés, így ott bármit is futok, nem lesz hivatalos - így úgy döntöttem nem utazom ilyen messzire. Valami másra vágytam, valami igazi élményre, terepre, ahol nem kell hajtani, élvezhetem az egészet. Edzőm tanácsát kértem ki, hiszen én nem mozgok otthonosan a terepversenyek világában. Ő a Swissalpinet javasolta: nem nehéz pálya, nem különösen technikás a 80 kilométeren 2660 m szinttel, jó szervezés, sok futó, gyönyörű táj! 

 

Szerencsére a család is könnyen alkalmazkodott a megváltozott nyaralási tervhez, bár így ebből a kalandból a fiúk kimaradtak, de 4 napot kaptam kettesben Gyurival! Már az út Svájcba is olyan gyönyörű volt, hogy hiába tartott 9 óráig, a  végén azt mondtuk, ha már semmi más nem lenne, csak ezért megérte! Péntek délután érkeztünk a Davosba, Európa legmagasabban fekvő városába, ami zsongott a futóktól. A rajt szombat reggel volt 7-kor. Az idő kellemes volt, övtáskával indultam, rövid póló – naci, dzseki a derekamon.

 

Az első 30 km nem lesz veszélyes, zömében lejt - legalábbis így emlékeztem, azért voltak emelkedők, de még számomra is futhatók.  A terep tökéletesen volt, az én Vomeromban sem jelentett problémát. Nézelődtem, élveztem a futást. Még 1 óra sem telt el a versenyből, elkezdett esni az eső az előzetes időjárásjelentés ellenére, ami csak délutántól jósolta a csapadékot. 35 kilométer megtétele után már nagyon elkezdtem fázni. Futottam, de nagyon fáztam. Úgy emlékeztem, hogy 42 kilométer után már nagyon emelkedős lesz a menet, de körülbelül 50 kilométerig még zömében futottam.  

 

51 és 55 km között már nagyon meredeken emelkedtünk, itt már főleg gyalogoltam, rettenetesen fáztam, a szél is nagyon fújt, 3 fok volt. Sajnos én nagyon rosszul bírom a hideget, arra gondoltam, jól nézhetek ki, lila száj, zöld fej,  tuti mentőhelikopter fog levinni a hegyről - hú de gáz... Valószínű a külsőmmel kapcsolatban nem tévedhettem sokat, mert a tetőn (2630m-en) elég aggódva néztek rám. Persze biztosítottam őket, hogy minden OK. Kb. 2 km lejtő után még egy "csúcstámadás" következett 2730 m-ig. Ez 61 kilinél volt, ott tudtam, hogy be kell iktassak pár perc szünetet, mert nagy gáz van. Kaptam egy nylon kabátot, meleg levest, rátoltam egy gélt és azt mondtam magamnak, nem helikopterezünk, hanem lefutunk szépen és megkapjuk a finisher pólót. Innen még 20 km lejtő következett. Az útvonalon zúdult le az eső, nem mondom, hogy jól esett hideg vízben gázolni, de nagyon akartam, hogy sikerüljön. Jó fél óra után visszatért belém az élet, előztem folyamatosan, újra élveztem a futást, és bár nézelődni nem igazán tudtam, azt éreztem, hogy jó itt és leérek. A célban Gyuri várt, nem nézhettem túl jól ki - láttam, hogy sajnál. Befutás után irány a szállás és fél órás forró zuhany, majd pihi 3 takaró alatt.

Nem bánom, hogy így sikerült, hogy a terep megmutatta, még egy egyszerűbb pályán is tudnak jönni nehézségek. Végülis  12. helyen értem be (korosztályos 3.), ez elsőre nem is olyan rossz 171 női induló, 114 célbaérő közül. A terep mindenesetre nagyon nagy kihívás számomra, amit lehet hogy sosem fogok jól csinálni, de élvezni fogom!