Steenbergen 24 órás VB

2013.07.16 20:11

 

 

Rövid összefoglaló, az idei év első legfontosabb versenyéről, a május 11-én rendezett 24 órás világbajnokságról.

 

Helyszín: 2314 m-es körpálya, egy kis  holland település kertárosi övezetében, ahol hangulatos, változatos volt környezet. Szinte minden 200 m-en egész mást láttunk: családi házak, csatornapart csipegető kacsákkal, ludakkal, konyhakertek, szép utcák.  A körön végig ki volt hangosítva a célegyenesben hallható zene és közvetítés,  ezen kívül még 3 helyen szólt élő zene: dobosok, fúvósok és egy szintizenekar is. A pálya lufikkal, zászlókkal fel volt díszítve, éjjel az aszfaltos szakaszon gyertyák világítottak, bár nem sokáig, mert az eső elaltatta őket.

Időjárás: rajt előtt esett az eső, de mire elindultunk jó futóidő lett. Verseny közben azonban sokszor eleredt, éjszaka még jeges eső is hullt. Viszonylag hűvös volt, éjjel csak  4-5 fok volt, sokan át is fagytak, főleg akinek ekkor már gyalogolnia kellett. Én egy réteg téli, vastagabb ruhát magamra véve  komfortosan éreztem magam.

Mezőny: igazán sokszínű, ugyanakkor kemény volt, sok-sok kiváló, elismert futóval.  Jó volt látni a profin szervezett csapatokat a számos kisegítő személyzettel. Én főleg a női mezőnyre koncentráltam: ott volt, mind az track, mind a road világcsúcstaró (Lizzy Hawker, Mami Kudo), illetve az előző évek világbajnokai is. Rajtuk kívül az amerikai női csapat tűnt nagyon erősnek.

Verseny előtt:  3 nappal a rajt előtt érkeztünk szálláshelyünkre, Bergen op Zoom-ba. Ez a kisváros kb. fél óra autóútra  volt a verseny helyszínétől. A versenyig a napok délelőtti edzésekkel, pihenőkkel, kis városnézésekkel, nagy evésekkel teltek. Minden rendben volt, jó érzéssel, teljesen felkészülten vártam a versenyt. Egy váratlan esemény történt csak: a verseny előtti napon doppingvizsgálatra kellett mennem.

A verseny:  első 12 órában 5:15 körüli átlagkilikkel, 140-es pulzus alatt szerettem volna haladni. Ennek edzések alapján menni kellett volna, a verseny napja azonban valamiért nem az én napom volt... Ez volt a 10. hasonlóan hosszú futásom és olyat tapasztaltam, amit az eddigieken még soha: 3 óra után a tervezettnél lassabb tempónál is elkezdett felkúszni a pulzusom. Egy darabig azt hittem, hogy a mérővel van gond, de az érzés sem volt a megszokott. Kb. 11 óráig tartottam a tervet, de egyre nyilvánvalóbb volt, hogy valami nincs rendben: nem ment könnyen, pedig úgy kellett volna. A 10. órától a 17. óráig vártam, hogy jobban legyek. Nem tudtam elhinni, hogy nem lendülök túl a holtponton. 17 és fél óránál a jeges esőben besokalltam. Teljesen elgyengültem, bementem a melegedőbe, ahol csapattársaim: Szító Ervin, Druskó Zsófi és Vaczkó Zsolt is ott volt már - nem véletlenül. Láttam Zsófit, milyen sokáig küzdött, megtett mindent, de nem haladt, átfagyott. Ervin lábát megint teljesen kikészítette a cipő. Próbáltam pihenni, de nem éreztem magam jobban, a megállással jött a rosszullét, szédülés, gyomorproblémák. Nem akartam a csarnokban maradni, nagyon lehangoló volt. Kimentem, mondtam Gyurinak (férjemnek, aki kísért), hogy ennyi, nem akarok 200 kiliért küzdeni még 6 órát. Egyszerűen nem motivált. Gyuri szemében valami olyat láttam, amiről rádöbbentem, ha itt kiszállok, másnap utálni fogom nagyon magam. Szóval átöltöztem száraz ruhába és célt módosítottam: nem lesz itt semmiféle nagy futás. Egy szimpla 24 óra lesz, de azt befejezem. Mindegy, hogy hogyan. Megyek és kész.

Hogy megérte-e? Igen! Láttam a barátnőmet küzdeni, 207 km-t futni, átélhettem, milyen az utolsó órát több száz szurkoló között futni, milyen a magyar zászlót magasra emelve futni egy utolsó kört és a végén Gyurival egymásra nézve szó nélkül könnyezni.