Sarok napló 12. nap
2021.01.23 20:38
Képzeljétek, ma reggel olyat láttam, amit már nagyon régen: a bokáimat. Jó érzés megpillantani egy olyan testrészedet, amely valaha létezett, aztán egyszer csak eltűnt.Eddig a műtét miatt ugyanis elég duzzadt volt mindkét bokám körül a terület, de mára felszívódott annyira az ödéma, hogy felbukkantak a bokacsontjaim. Nagyon megörültem nekik. A reggelek amúgy még viszonylag rosszak, mintha be lenne rozsdásodva a lábam, minden kis mozdulat, rálépés fáj, aztán szép lassan bemelegszik, és akkor már jobb lesz. Egyelőre nagyrészt még a csizmában bicegek, de egy-két napja pár percre már levehetem a rögzítőt, és anélkül is lépkedhetek pár lépést. Nagyon furcsa, és nagyon óvatos is vagyok vele még.
A legrosszabb felébredni éjszaka, ha el kell mennem wc-re, mert felcsatolni a csizmát elég macera, ráállni anélkül még nem merek, így marad az egy lábon ugrálás, ide-oda kapaszkodva. Na, ebből ma éjszaka ez lett, hogy megbillent a kezem alatt az álló, fém törölközőtartónk. Pár véget nem érő pillanatig ingott ide-oda, aztán úgy döntött, hogy eldől. Amíg közeledett a föld (és a lábaim) felé én életem leggyorsabb imáját mormoltam el, nehogy a műtött lábamra essen. Nem tudom, végül minek köszönhetem, de kb. 2,5 cm-re a sarkam mellett csapódott a járólapra. Régen izzadtam le ennyire, de mondjuk ezek utána wc használattal sem volt gondom.
A sebeim szépen alakulnak, már csak egy-egy kis var emlékeztet arra, hogy valaha ott csövek fúrták keresztül a bőrömet, kötni már nem is kell. Sajnos a szurikat még kapom. 1-től 10-ig osztályozom Gyurit aszerint, hogy mennyire fáj a bökés. Szegény kapott már pár gyenge osztályzatot, de olyan is előfordult, hogy a legjobbat, a tízest kapta, mert észre sem vettem, azt hittem, csak szórakozik, hogy beadta. Nem vagyok könnyű eset neki, tudom.
A futásra sokszor gondolok, mert hiányzik természetesen, de ugyanúgy, mint az ultraversenyek alatt, vagy az életben bármikor, most sem sajnálom magam amiatt, ami nem megy, vagy amin nem tudok változtatni, hanem arra koncentrálok, amit meg tudok tenni, ami előrevisz. Ez pedig jelen esetben a gyógytorna, erősítés, tekerés. Nem tudok elég hálás lenni, Gittának, Jutkának és Nikinek, akik segítenek nekem. Személyre szabott feladatokat kapok, legyen szó akár felső testes erősítésről, akár a lábam tornáztatásásról. Jó, hogy van, aki felügyeli ezeket a dolgokat, mert sokszor olyan gyakorlatokat kell csinálnom, amiket magam biztosan nem mernék, pl. tegnap úgy kellett plank-elnem, hogy csak a műtött lábammal tartottam magam. Ráadásul még élvezem is ezeket. Kicsit olyan ez, mikor elkezdtem futni: napról napra van sikerélményem, mert minden kis apró célnak örülni tudok. Ami nem megy egyik nap, arra képes vagyok másnap. Mondjuk azt nem mondom, hogy emiatt műtessétek meg magatokat, de jó érzés megélni ezt a fajta fejlődést is.
A munkába is kicsit visszatértem, igaz csak egy fél óra erejéig ugrottam ki szerdán a rendelőbe, hogy megszabadítsak pár embert a fájdalomtól (és egy-két fogától). A kiugrás persze jelen helyzetben felpolcolt lábbal az autó hátsó ülésén terpeszkedést jelenti, de jó volt így is. Kíváncsi voltam, mennyire tudom kezelni a gépet, mert a lábammal kell a fúrót és egyéb zúgó eszközöket bekapcsolnom, de úgy láttam, ez nem lesz akadálya, hogy jövő héten kicsit többet tudjak dolgozni. De egyelőre élvezem az itthonlétet, tanulom az angolt, sorozatokat nézünk Gyurival, a srácokkal, jókat társasozunk. Ma este még kisorsolom a Marikának dedikált könyvet (a nyertest annak a facebook posztnak a hozzászólásába írom majd be), aztán leosztályozom Gyurit. Szorítsatok, hogy tízest adhassak neki!