Race Across Scotland beszámoló
Tavaly október óta tudtam, hogy megyek, azóta készültem rá. Eddig ez volt a harmadik 200 mérföld fölötti versenyem (a Bigfoot 200 és a Moab 240 után), de most úgy érzem, a legnehezebb is. Egy ilyen verseny abszolút nem csak a futásról szól. Rengeteg dolgot kell jól menedzselni: alvás, evés, tájékozódás, tiszta gondolatok megtartása, időjáráshoz való alkalmazkodás, stb. Épp ezért is vonzanak a 200 mérföldes futások. Pár nap, amikor megszűnik minden más, része vagy a természetnek, kiszolgáltatva minden erejének.
A felkészülés utolsó másfél hónapja a műtétek és a vele járó lelki- testi megpróbáltatások miatt közel sem volt ideális, de tudtam, hogy lesz hozzá erőm, „fejem”, és rengeteg munkát tettem bele, mielőtt kiderült a melanómám, és így is végig tudom csinálni. Gyuri (a férjem) mellettem lesz, segít, amiben tud. Ez hatalmas erőt adott, tudtam, hogy az eddigi kétszázasokhoz képest nagyon nagy segítség lesz, hogy a verseny nagy része alatt fel tudom majd hívni, mert lesz térerő, lesznek települések, szóval biztonságban leszek.
A rajt idejére igazi skót időjárást kaptunk: szakadt az eső és fújt a szél. Ez tulajdonképpen az első napon végig kitartott. Az első kontrollpont kb. 21 kilométernél volt, addig nagyrészt szépen emelkedtünk. Gyuri és Bajzáth Gergő (Skóciában élő ultrafutó) vártak, és feltöltöttek a következő bő 50 kilométerre, amit nélkülük tettem meg. A frissítésem alapja a GU energy drink mix volt italban, GU géleket és gumicukrot vittem mindig magammal, amikhez próbáltam minél több természetes ételt is enni. Útközben kekszeket, müzliszeleteket, péksüteményt, a pontokon levest, tésztát, szendvicseket. Vízálló zokniban futottam, de mivel lápos-sáros területeken futottunk nagyrészt, már a 72 kilométeres ponton megejtettük az első zokni- és cipőcserét a cipőmbe befolyt sár miatt. A vízálló zokni jól működött, kívülről nem járta át a víz, de több órányi futás után már az izzadság miatt volt nedves a lábam, így ezért is jó volt száraz zoknit húzni. Salomon Pulsar Trail cipőben futottam végig, ami remekül bevált.
A hatodik, 108 kilométeres pontról már sötétben indultam el. A nappali órákban semmi gondom nem volt a navigációval (ezen az útvonalon egyáltalán nincs jelölés, csak időnként a túraútvonal jelölései, ami önmagában nappal sem követhető, éjjel pedig gyakorlatilag a nullával egyenlő), viszont ahogy besötétedett, a szakadó esőben, szélben konkrétan fogalmunk nem volt hol vagyunk. Időnként összeakadtam pár bolyongó futóval, akik hasonlóan hozzám keresték az utat - az egész egy rossz viccnek tűnt, de leginkább egy teljesíthetetlen küldetésnek. Gyurit hívtam többször is, mert egyszerűen nem láttam, hogy merre kellene mennem. Őszinte leszek: nagyon kétségbeestem. Ráadásul totál elgyengültem, mert az utolsó frissítőpontban magamba töltött „vacsorát” viszontláttam az úton. Vagy szerencsére nem is láttam, mert sötét volt… Végül két fejlámpa tűnt fel az úton - igaz velem szemben haladtak, de legalább futók voltak. Nem akartam egyedül lenni. Gyurit felhívtam, hogy nézze meg melyikünk megy a jó irányba - kiderült, hogy a srácok. Szerencsére az egyikük tempója nekem is jó volt, így gyakorlatilag hajnalig együtt mentünk. A francia srácnak volt egy kézi navigációs készüléke, plusz mindketten néztük az óránkat, de így sem volt egyszerű a tájékozódás a sötétben, a sokszor hónaljig érő növények között, a végtelen mezőkön. A stressztől ráadásul nagyon étvágyam sem volt, de a „sorstársam” lassan belém diktálta a sajtos szendvicsét - szerintem félt, hogy elfogyok, és nem tudunk együtt futni tovább…Rettenetesen fáztunk az esőben. Körülbelül hajnali 3 körül az eső mellé kaptunk még óriási ködöt is, alig láttunk el egy-két méterre - szóval jó volt a buli, hihetetlennek tűnt, hogy az életben valaha is eljutunk a 150 kilométernél levő 6-os csekkpontra, Sanquharba. Az utolsó kilométereken már hajnalodott. Egész éjjel nem láttuk sem a holdat, de még egy csillagot sem, erre a semmiből egy óriási hullócsillag bukkant fel a hegyek fölött az égen. Mindketten megálltunk, bámultunk egymásra: te is láttad? - Amolyan megerősítésként, hogy nem hallucináltunk… Aztán én egy nagy mosollyal a lelkemben haladtam már be a pontig. Ezt kaptuk cserébe ezért a közel 10 órás fájdalmas maratonért, hogy nem szálltunk ki (nekem megérte). Mint később kiderült, a mezőny harmada ezt tette az éjszaka során, ami még csak meg sem lepett.
Sanquharban terveztem az első alvást a csomagtartóban, de Gyuri azt javasolta, inkább a ponton aludjak - ami egy kis közösségi házban volt -, ahol vannak kényelmes matracok, és nincs nagy zaj. Evés után próbálkoztam is fél órát pihenni, de nem nagyon ment, mert egyre több futó érkezett a pontra, nőtt a hangzavar, így alvás nélkül mentem ki az állomásról.
Kezdődött a második nap. Futás szempontjából a leggyengébb ez volt. Nehezek voltak a lábaim, be volt állva az izomzatom. Megkezdődött az igazi nagy mászás a pálya legmagasabb pontjára. Erőltettem a futást, de nagyon lassan haladtam. Volt egy szakasz, ahol úgy gondoltam futok, de egy gyalogos megelőzött, látszólag sokkal jobb tempót ment, mint én. Na, itt eldöntöttem, hogy aludnom kell. Elővettem a túlélőfóliás zsákom, leterítettem, belebújtam. A fű azonban tele volt kemény tüskés növényekkel, ráadásul hideg is lett, így kb. egy elvesztegetett fél óra után továbbálltam. Itt egy olyan szakasz jött, ahol a bejáráson Gyuri elénk jött és együtt tettük meg. Viszonylag jól emlékeztem rá, attól eltekintve, hogy most a mászásnak nem akart vége lenni. Fáztam is a viharos szélben, alig vártam, hogy a kitett részről beérjek az erdőbe. A pályán nagy része füves-lápos volt, ahol nem nagyon látszott az út, nehéz volt tájékozódni, de voltak gyönyörű fenyőerdők, ahol jól lehetett követni az ösvényt. Persze az erdei szakasz is irreálisan hosszúnak tűnt, hívtam is Gyurit, hogy nézzék meg, jó helyen vagyok-e? Szerencsére minden rendben volt. Ahogy kiértem az erdőből, elém jöttek Gergővel az aszfaltos szakaszra. Nagyon megörültem nekik, innen már csak 3-4 kilométert volt a frissítőállomás. Erre a pontra a segítők nem jöhettek be, úgyhogy gyorsan ettem, és elmentem a közelben parkoló autóba aludni. Gergő hozott puha, meleg ágyneműt. Aludtam egy jó fél órát, visszamentem a pontra a cuccaimért, és indultam tovább.
A második éjszaka is emlékezetes maradt: ahogy Gyuri nélkül újra elindultam a terepen… persze megint a füves rész, eltévedés… Gergő, Gyuri telefonon próbáltak segíteni, de nehezen tudtak, mert a jeladóm jó pár perces késésben volt általában. Szerencsére azért rátaláltam segítségükkel az útra, ami szépen elindult a hegyre. Viszonylag jól tudtam tájékozódni egészen addig, amíg az órám abszolút nem a kitaposott út felé mutatta az irányt, és kezdtem úgy érezni magam, mintha körbe-körbe járnék. Nappal nem volt gond, hogy az út és a track nem fedte egymást, de éjjel rémisztő volt, ha elhagytam a tracket. Már sajnáltam Gyurit, de hívtam újra, hogy nézzen rá, jó helyen megyek-e. Nem volt egyszerű, de végül is úgy tűnt jó, helyen van a jelem, így megnyugodtam. Az időjárás a második éjszaka sem volt kegyes hozzánk, fújt a szél, esett, és újra leszállt a köd is, de egyszer csak azt vettem észre, hogy újra jobban mozgok, haladok. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat - csak nem egyszerű kivárni. Hajnalban egy hosszú aszfaltos szakaszon utolért egy lengyel lány, aminek nagyon örültünk. Mindkettőnknek jól ment a futás, és alig vártuk, hogy beérjünk a következő pontra. Csak, hogy ne legyünk izgalom nélkül, itt egy rendezői autóból azt az információt kaptuk, hogy amerre tartunk nincs csekkpont, de szerencsére ketten azért kitartottunk amellett, hogy jó irányba megyünk. Szerintem egyedül elbizonytalanodtam volna. Ezen a ponton nagyon jó meleg volt és csend. Nem terveztem alvást, csak, hogy relaxálok kicsit, de ahogy a matracra feküdtem, azonnal elaludtam. A pontról a lengyel lánnyal mentünk ki, de ő ekkor eléggé lassan haladt. Megbeszéltem vele, hogy Gyuri várni fog engem 8-10 kilométer múlva, segítünk neki. Ez a szakasz is jól ment nekem. Kelt fel a nap, a tó - ahol találkoztunk - már messziről látszott ahogy ereszkedtem le a hegyről. Gyönyörű volt. Vártam, hogy lássam Gyurit. Ő is gyönyörű volt. A tónál kétszer is tudtunk találkozni, kicsit frissíteni. A lengyel lány befeküdt az autónkba aludni, én mentem tovább.
Az ultrafutásban az a jó, hogy mindennek vége lesz egyszer. Persze az kevésbé boldogít, amikor a jónak lesz vége, és az erőm hagy el, de a következő pont után ez történt. Pedig ettem is ott egy jó adag tésztát, de jött egy újabb mászás, ami egyszerűen nem ment. Elhagyott az olasz és a lengyel lány is. Csak vánszorogtam fölfelé. Még az volt a szerencse, hogy annyira gyönyörű volt a táj, hogy sikerült elvonni kicsit a figyelmemet a szenvedéseimről. Próbáltam minél többet enni is, és bekapcsoltam a telómon a zenét. Aztán egyszer csak újra jött az erő. A pontra már nagyon jó erőben és kedvvel értem be. Ott megettem egy jókora tál parilevest pirítóssal, és indultam is tovább. Ekkor annyira fel voltam dobva, hogy még táncra is perdültem a zenére, amikor elhagytam a frissítőállomást. Nemsokára azonban a kis lábujjaim (amiket valamikor napközben leragasztottunk a vízhólyagok és a dörzsölődés miatt) minden lépésnél egyre jobban fájtak. Próbáltam megnézni, mi lehet a gond, és mit tudnék vele kezdeni, de amint hozzányúltam, kegyetlenül fájt a körömágyam. Mivel épp egy városon belül haladtam Gyuri megnézte, és kicsit levágta róla a kötést. Enyhült a fájdalom, de innentől már minden lépésnél éreztem a verseny végéig.
Közben újra leszállt az este, és elindultam a sötétben fel egy dombon, utána pedig újra a farmok között. Egyre álmosabb lettem, és kevésbé tudtam koncentrálni. Rettenetesen fáztam, miközben mindenféle „bizarr” helyeken jártam: kerítéseken átmászva, különböző mezőgazdasági cuccokkal bezsúfolt udvarokban. Annyira jó lett volna, ha van valaki körülöttem… Aztán végre fel is bukkant 3-4 világító pont a sötétben. Gyurival épp akkor beszéltem, végre képben voltam, merre kellett haladnom. Vártam a többi futóra, hogy menjünk együtt, még kiabáltam is nekik, hogy jöjjenek, én tudom, merre van a jó az irány. Maradjunk annyiban, hogy nem közeledtek, nem válaszoltak, én meg egy idő után hagytam őket a francba. Mondjuk nem is csoda, hogy ez történt, mert mint kiderült a nyomkövetők alapján, akkor senki nem volt a közelemben - csak a birkák világító szemeit néztem fejlámpáknak… Ők meg nem értették, mi a francot mondok nekik - pedig angolul szóltam hozzájuk… Nem is volt gyanús, hogy mindegyikük ki ilyen kis növésű...
Hajnali 3-kor Lauderbe érve (a 300 km-es ponton) bekajáltam, majd egy 30 perces pihenőt terveztem. Jól bevackoltam a csomagtartóba, és álomba is zuhantam. Gyuri már jól bemelegítette az „ágyat”, aki maga is ott aludt 1-2 órát aznap éjjel. Baromi nehéz volt felkelni, de Gyuri mondta, hogy a lengyel és az olasz lány is bent van a ponton, ami miatt nagyon lelkesedtem, szerettem volna másokkal futni végre. Erőm is volt, nekilódultunk a pontról, de pár száz méter múlva azt láttam, hogy „megőrült” az órám. A tracket nem mutatta, egyik mezőről a másikra ugrált. Na, itt jött egy jókora megzuhanás fejben. El kellett engednem a többieket, hívni Gyurit, akinek szerencsére megvolt a track a saját óráján. Viszont vissza kellett mennem a városba a terepről. Egy darabig próbáltuk helyrepofozni, újraindítani az órám, de az nem engedelmeskedett. Maradt Gyuri Garminja, és a magányos futás. Közben Gyuri Magpet segítségével (köszi!) újraélesztette az órámat, amit a következő ponton visszakaptam. Mindenesetre nagyon tanulságos volt: a Moab240 előtt szétszedtem a tracket 30-40 kilométeres szakaszokra, amit minden gond nélkül elbírt az óra, most a verseny előtt ezt nem tettem meg, pedig így utólag fontos lett volna. Egy ilyen hosszú pályát egyszerűen nem biztos, hogy gond nélkül fog kezelni az óra… (de nem vagyok techguru, majd kielemezzük a helyzetet). Maradt hát az egyedül futás a 20 kilométerre levő pontig, ami egy csodálatos tó partján volt a dombok közt. Amikor megláttam, nagyon jó kedvem lett, hiszen ez már az utolsó pont volt! Rettenetesen éhes voltam. Befaltam egypár tükörtojást pirítóssal, parival, dinnyével és vidáman indultam tovább. Még egy harmincas volt hátra. Ez egy hétvégi sima hosszú, de tudtam, hogy ez most időben a szokásos két-háromszorosa lesz. De innen már annyira látszott a vége! Zenét hallgattam, haladtam szépen. Itt többször érintettünk aszfaltos utat, így Gyuriék is tudtak jönni szurkolni. Egyszer elég szédülős voltam, szóval legjobbkor érkeztek, mert 2 gyümölcsös süti és egy zacskó ecetes chips elfogyasztása után kértem negyed óra alvási lehetőséget a srácoktól. Megkaptam. Innen már szépen behúztam. Volt még egy találkozási pontunk Gyurival, de csak pár percre és egy puszira időztünk, és ő ment is elém a célba. Legalábbis azt hittem, mert közben ő elment becsekkolni a célban lévő, előre kifizetett hotelbe, hogy a verseny után gyorsan le tudjak feküdni. Amikor odaért, kiderült, hogy az már rég bezárt... Ott azt ajánlotta neki két hasonlóan pórul járt sorstársa, hogy aludjunk a kocsiban, ki lehet azt bírni... Köszönte a tanácsot, de mondta, hogy ezen mi már túl vagyunk. Szóval ő a cél helyett egy másik város felé vette az irányt, hogy kerítsen valami szállást, mire beérek, mert amúgy tele volt minden a környéken. Gondolom senkit nem lep meg, de sikerült neki. Én nem is tudom - lehet, hogy ezen a versenyen futóként volt egyszerűbb.
Amikor megláttam a tengert, kis híján elsírtam magam. Felfoghatatlan volt, hogy „nemrég” indultam a túlpartról, és igen, elfutottam idáig! Nagyon boldog voltam, és vártam Gyurit, hogy jön majd elém 4-5 kilométerre a céltól a parton, ahogy ígérte, de nem volt ott. (Mert ő ugye az előbb említett történet miatt nem ért oda időben.) A cél előtt 600 méterrel megcsörrent a telóm, Gyuri volt, hogy hol vagyok? Mindjárt a célban… Rohant utánam, még épp elkapta a befutót.
Nagyon jó volt a célba érni, átvenni a hatalmas övcsatot, és tényleg átélni, hogy megvan! Pár hete még minden, de minden kérdéses volt, és most itt állok 350 kilométer után - átfutottam Skóciát! Gyuri pedig mellettem. Kemény heteink voltak, de ő mindig mellettem állt. Tudtam, hogy számíthatok rá, történjen bármi, mi csinálni fogjuk, együtt. Sosem fogott vissza feleslegesen, nem kért rá, hogy engedjem el azt a versenyt. Szervezett, támogatott. Tudom, hogy őt is nagyon megviselték az éjszakák, de nem mutatta, inkább biztatott közben, hogy semmi bajom nem fog történni, próbált navigálni, töltötte a zsákomat, órámat, megágyazott, felébresztett, mindig elérhető volt. Mindig megdicsért, hogy büszke rám, és jól nézek ki, pedig egész biztos, hogy voltam már szebb, csinosabb és illatosabb az elmúlt közel 30 évünkben. Nem tudok elég hálás lenni, hogy mellettem van.
Köszönöm Gergőnek is a sok-sok segítséget, az éjszakai navigációkat, a bejárást, az ágyneműt és még sok minden mást. A szüleimnek, akik tuti halálra aggódták magukat, de tudták, hogy fontos, hogy ezt megcsináljam most, és a gyerekeimnek, akik büszkék rám.
És végül, de nem utolsósorban köszönöm nektek a rengeteg szurkolást, üzenetet, biztatást!
Köszönet kiemelt támogatómnak a Szerencsejáték zrt -nek, hogy segítségével részt vehettem a Race Across Scotlandon!
