Pillantás

Az első hosszú sivatagi futásom után megváltozott valami. Imádtam a rohanó világból való kiszakítottságot, az információmentes elszigeteltséget, a magamra utaltságot, a 16 kilós hátizsákot, az éjszakai fagyot, a nappali forróságot, igazából az összes nehézséget, mert egyedül kellett megoldanom. Mai napig fel tudom idézni, milyen érzés a fagyba kimenni hajnalban kávét főzni a hálózsákom melegéből, a tűz mellett melegedni, beszélgetni a többi futóval. Milyen, amikor nem nyeled le a vizet csak tartogatod a szádban, mert nincs több, milyen egy almába beleharapni, miután egy hétig csak szárított ételeket ettél. Sosem tekintettem az engem körülvevő dolgokra "természetesként", tudom, hogy szerencsés vagyok, mert nem kell fáznom, éheznem, van ruhám, családom, de ezeknek az értékét a sivatag mindig igazán megerősítette. Miután hazajöttem, körülbelül másfél hónap volt, amíg bennem volt a sivatagból hozott nyugalom. Tudtam lassabban élni. A nap nagy részében emberek vesznek körül: a rendelőben, a tréningeken… Mindig készenlétben állok, hiszen sokakért felelősséggel tartozom: a családomért, betegeimért, tanítványaimért, de a sivatagok után megengedtem magamnak órákat, amikor nem vagyok elérhető (nem csak edzés közben). Aztán beszippantott az itthoni tempó és kezdődött minden elölről…  Az idei évem egy csoda volt, ha csak visszagondolok rá, teli van a szívem boldogsággal. Rengeteg örömteli órát éltem át a családdal, barátokkal és magányosan is.  Újra volt idő a csendre: a Moab240-en közel négy napon át, az Antarktiszon majd’ két hétig. Az élményekkel és nyugalommal még csordultig vagyok. Ha mégis beszippantana a világ, elég csak becsukni a szemem és felidézni a sivatagban felkelő nap látványát, vagy azt az érzést, amikor egy bögre teával a kezemben néztem a jéghegyeket és a hajónk mellett úszkáló orkákat…