Namib Race - 1. nap
Namib Race - 1. nap
avagy minden kezdet nehéz - meg a zsák és a levelezés.
Vasárnap hajnalban tábortűz ropogása törte meg a Namib-sivatag végtelen csendjét és sötétjét. A nap még nem kelt fel, de a rajtra készülődő futók már a dermesztő hidegben melegítették reggeli kávéjukat és fázós végtagjaikat. Aztán szép lassan megpirkadt és 8 órakor Szilviék nekivágtak a közel 260 kilométeres útnak a sivatagba.
Az első napon 43 kilométeres szakasz várt rájuk, amit a szervezők valamilyen számomra rejtélyes okból „Az élet szimfóniája” címmel illettek a napi útleírásban. Talán arra gondolhattak, hogy ha szépen nevezik el ezt a bő maratonnyi távolságot a sivatgaban, akkor könnyebb lesz azt teljesíteni. Hát, nem tudom - attól az még 43000 méter marad, attól még süppedni fog a homok, törni fog a kavics, fújni fog a szél az óceán felől, és a dűnék sem lesznek kisebbek. De mit is írok itt össze-vissza, hisz Szilvi egyik alapvető ultrás filozófiája is az, hogy a nehézségekben meg kell látni a szépséget és akkor szeretni fogjuk azokat, nem utálni - így pedig könnyebb legyűrni azokat.
A táborhelytől észak felé vezetett az útvonal a beszédes elnevezésű „Skeleton Coast” (azaz Csontváz Part) Nemzeti Parkban. (Egy kis apró betű az érdeklődőknek: a portugál tengerészek a Pokol kapujának is nevezték Namíbia e partvidékét, mivel gyakran futottak zátonyra hajóik a partok mentén. A vidék a szanaszét heverő nagyrészt bálnacsontvázakról és ezekről a hajóroncsokról kapta a nevét, amik úgy ágaskodnak ki a vízből, vagy szárazföldből, akár a csontvázak. A sivatagos terület terjeszkedése miatt ezek a roncsok manapság már néha többszáz méterre találhatóak a szárazföld belsejében.)
A talaj változatos, hol apró kavicsos, hol süppedő homokos volt. Négy csekkpont volt az úton, ahol vizet kaptak a futók, míg elérték az első nap célját jelentő táborhelyet, miközben összesen 540 méter pozitív szintkülönbséget is leküzdöttek.
Szilvi a 3. nőként ért be ma a célba - de ezt csak mint tényt említem, mert a verseny végkimenetele szempontjából ez egyelőre lényegtelen, hisz még sok minden fog történni a hátralévő 214 kilométeren, az biztos. Az első lány (Zakrzewski, Joanna - brit) 4 óra 18 percet futott, a második (Thompson, Clare - szintén brit) 4:32-t, Szilvi 5:16-ot.
A lényeg, hogy sajnos hiába vártam egész este Szilvi email-jét, a tegnapi első után a mai (2. sorszámú) levelét nem kaptam meg, pedig valószínűleg ebben írta meg mi történt vele az út során. (Ha közben megérkezik, akkor frissítem a bejegyzést!) A képeket nézve viszonylag hideg lehetett, mert Szilvi térdnadrágban és hosszú fölsőben futott. (Másik lehetőség, amit magával vitt: rövid szoknya, rövid ujjú póló lett volna.) Szerencsére azért a 3. levél megérkezett. Ebben ezt írja: „Most ért be az utolsó versenyző. Nagy ünnep volt. Kiderült, hogy az első lány cucca elveszett a reptéren, csak azok a dolgai vannak meg, amik a kézipoggyászban voltak. Például nincs vastag kabátja. Így nekiadtam a vastag pulcsim, mert hideg van, főleg este és hajnalban. A sátrunkban Mariaval ketten vagyunk lányok, hat fiú mellett. Mariaval, az izraeli lánnyal tök jól elvagyunk, de sok mindenkivel megismerkedtem már. Minden sátor egy itt elsüllyedt hajóról kapta a nevét (nem tudom ez jó ómen-e?), mi a „Suiderkus”- ban alszunk. Szerencsére a tábori WC-k tiszták, jobb mint Chilében volt, csak kevesebb van. Ami várható volt: nap végére nagyon megfájdult a hátam (hiába, nehéz ez a zsák) és a sarokcsontom is begyulladt. De remélem, holnap kifutom belőle… Köszönöm a szurkolást mindenkinek, puszi!”
Köszönet - fő támogató: MOL csapat, kiemelt támogató: Szerencsejáték Zrt., támogatók: #guforit GARMIN.hu, Rudy Project Hungary, Miénk a terep, Rudy Project Hungary, Compressport Hungary, Nopp, KILPI