Motiváció
Mi köze lehet ennek a csodálatos tatai képnek, amit Maimalac - Jakabházy Miklós fotói készített - az én kedd hajnali erősítő edzésemhez? Az alábbiakból kiderül: Miki ezt írta a képe mellé kedden (az eredeti bejegyzést hozzászólásban linkelem):
„Szombat óta nem tudtam rávenni magam futásra. Ülök a motiváltság-alulmotiváltság hullámvasútján jó ideje. Reggel ötkor ébredtem és szokás szerint hulla fáradtnak éreztem magam. Dehogy megyek futni! Megírtam a sakálos agymenésem utolsó epizódját. Amint kitettem, abban a pillanatban érkezett az értesítés, hogy valakinek tetszik a kép. Van nekem egy barátom, aki főállásban élő legenda, nyolcvannyolcadik állásban pedig velünk barátkozik. Ő nyomott rá elsőként a tetszik gombra. Ránéztem az órára, fél hat volt, majdnem biztos voltam benne, hogy most indul a vizslákkal futni. Picit elszégyelltem magam, hogy megint el akarom linkeskedni a mai futást, arrébb raktam a tacskókat és már indultam is csendben öltözni, hogy Sziszkót ne ébresszem fel. Kiértem az Öreg-tóhoz Tatán és gyanúsan vörös szín szűrődött ki a környező utcákba a tó felől. Mily meglepő, nálam volt a fényképező, tudtam csinálni egy ilyen giccses fotót a tóról, majd le tudtam kocogni a mai adagot. Köszi Szilvi, hogy akaratlanul is kirugdostál a dunyha alól! Küldöm cserébe ezt a képet.” Szóval félálomban nyomsz egy lájkot Nagykanizsán, erre valaki elindul futni a Vértesben... Motiváljuk egymást mindannyian, és ez jó. Miki csak abban tévedett, hogy nem a vizslák miatt voltam fent olyan korán. Hétfőn este sokáig dolgoztam, és az ilyen hosszú rendelések után mindig nagyon nehéz felkelnem a kedd reggeli erősítő edzésre - ami hatkor kezdődik -, most sem volt ez másképp. Már előre kerestem a kifogásokat, próbáltam beilleszteni ezt az edzést egy másik napba, valami "emberi" időpontba, de sehogy sem ment. Aztán Simire gondoltam. Ő 18 éves, a legfiatalabb tanítványom, orvosira készül, érettségi előtt áll, külön nyelvórákra jár és mellette edz velem. És „persze” az őszi szünetben, amikor alhatna, akkor felkel ötkor, hogy együtt erősítsünk, futóiskolázzunk. Nincs kifogás: ha ő fel tud kelni, akkor én is! Már félálomban szürcsölöm a reggeli kávémat, amikor meglátom „kedvenc fotósom” sakálos képét, és nyomok egy lájkot. Eszembe sem jut, hogy ő ezért húz majd futócipőt. Amint az edzőterembe érek már számomra sincs nehézség: Simivel és a többiekkel együtt csináljuk a gyakorlatokat, teljes erőbedobással. Csorog a fejemről a verejték, az egykor volt nyűgösködést, kétkedést messze űzi az adrenalin. Mikor vége az edzésnek, és hulla fáradtnak érzem magam, jön a következő dilemmám. Ki kellene mennem most egyből futni, mert tudom, hogy 2-3 óra múlva sokkal rosszabb lesz. Szóval vagy rögtön futócipőt húzok, vagy szenvedés lesz az aznapi futás. Aztán eszembe jut Miki természetfotója, és az teszi könnyebbé a döntést, hogy még a terem öltözőjében bebújjak a futócipőbe. Arra gondolok, hogy kifutok a közeli Csónakázó-tóhoz, hátha én is látok valami szépet. Nehezen indulok, de ahogy kiérek a tópartra, az ősz színei elvarázsolnak, és végül megint összejön egy flow futás.Elégedetten indulok haza 9-kor, két edzéssel a tarsolyomban. Aztán délelőtt még fölteszek a sztoriba egy napsütéses, színes faleveles képet a tóparttól. Ki tudja, hátha lesz valaki, aki futócipőt húz miatta...