Moab240 beszámoló
Közel 380 kilométerrel a lábaimban futok le az utolsó hegyről egy technikás mountain bike pályán, és arra gondolok, ne legyen még vége… Sosem volt még ilyen, maradnék a pillanatban, húznám még, hogy tovább tartson életem egyik legszebb futós időszaka… 2018-ban szerettem bele a Moab240-be: megláttam a képeket a vörös kanyonokról, és éreztem, hogy oda kell mennem, ott szeretnék futni. Valójában a felkészülés 2022 januárjában kezdődött, amikor bekerültem az indulók közé. Onnantól csak ez a verseny volt a fejemben. Imádtam tervezni: összerakni az edzésprogramot, építeni magamat apró kockánként fizikálisan és fejben is. Imádtam az összes kalandot, ami ezzel járt: a DZD-t, a mászásokat a hegyekben, a sorozatterheléseket. A versenytől pont azt kaptam, amit vártam (jó homokból azért jóval többet). Kemény mászásokat, ahol kézzel-lábbal kapaszkodsz, szinte elviselhetetlenül tűző napot, éjjel a vacogós hideget, sok-sok követ, mindezt hihetetlenül gyönyörű látványba csomagolva. Voltak nehézségek: volt, hogy azt éreztem épp a pokol tüzén égek, kiszáradt mindenem. A harmadik naptól úgy éreztem már az egész arcüregem tele van homokkal. Volt, hogy a deréklámpám elromlott, a fejlámpám lemerült és a telómmal világítva futottam, bízva abban, hogy kitart napfelkelétéig. A zsákomat nagyon nehéznek éreztem, az utolsó napokban már utáltam felvenni a hátamra. A legnehezebbek mindig az éjszakai szakaszok voltak. Olyankor volt a legnehezebb koncentrálni. A harmadik éjszaka volt a legkeményebb. Akkor 3000 méter magasságban hullámzott a pálya. Egyedül mentem egy ismeretlen hegyen, erdőben, kidőlt fák, patakátkelések közepette. Ráadásul az útvonal 3-4 kilométeren keresztül egy bozótoson át vitt, ijesztő volt, hogy esetleg eltévedtem, nem jó helyen járok. Kicsit talán el is éheztem, ekkor akadtam össze az utánam jövő nővel és kísérőjével, akik szerint elég rossz állapotban vagyok és jól rá is ijesztettek Gyurira, aki várt rám a következő ponton. Szerencsére ő azonban látta, hogy nincs akkora baj, és szépen összeszedtem magam a ponton, úgy mentem tovább. Furcsa, de fejben nem volt mélypontom a verseny alatt. Csináltam amit kellett: tettem egyik lábamat a másik után. Tudtam hová és miért haladok. Nagyon nehéz egy ilyen hosszú versenyt eltervezni, főleg, hogy nem is tudod pontosan, hol-milyenek lesznek a terepviszonyok, mennyire lesz technikás az adott szakasz. Azért próbáltam. Korábbi versenyzők eredményei alapján készítettem egy menettervet, benne az alvásokkal, frissítésekkel. Persze az egy nagyon “optimista” terv volt. Meg is beszéltem Gyurival, hogy nem baj, ha elcsúszunk ettől. Szinte hihetetlen volt, hogy annak ellenére, hogy nem ismertem a pályát, mennyire jól sikerül eltalálni az adott szakaszidőket. És, hogy mik voltak a legjobb pillanatok a verseny alatt? Gyurival hatszor tudtunk találkozni, mindig alig vártam, hogy feltűnjön. Ezek a találkozások nagyon feltöltöttek. Örök emlék marad negyven kilométer tűző napon futás után jeges kólát inni; a felkelő napot csodálni a sivatagban; érezni, ahogy a fagyos éjszaka után átmelegít; átkelve az első hegyen meglátni a Colorado folyót; újra és újra rácsodálkozni, mennyire gyönyörű helyen futok; a cél előtt 30 kilométerrel az utolsó frissítőponton igazi partihangulat közepette már kicsit elhinni, egy ez bizony meglesz; a célban átölelni Gyurit, hogy ezt megcsináltuk!
A dobogó pedig már csak hab volt a tortán. Bár időznék még kicsit a “Moab érzésben”, de ideje továbblépni. Az idén vár még rám egy nagy kaland, lassan oda kell vinnem a fókuszt. (Erről majd hamarosan írok!) Szerencsére a Moab240-et teljesen jó állapotban fejeztem be, sem a verseny alatt, sem utána nem fájt semmim. Most nem siettetek semmit, próbálok minél többet pihenni, figyelni az étkezésre, regenerációra, hogy a következő verseny rajtjánál minél jobb állapotban állhassak. Ma már futottam egyet Gyurival, Olivérrel és a kutyákkal - jólesett! Köszönöm nektek a szurkolást!
Köszönet kiemelt támogatómnak, a Szerencsejáték Zrt.-nek, melynek segítségével részt vehettem a Moab 240-en.
