Moab240, -10.nap
Sokszor úgy érzem, egy nagy versenyre való felkészülés olyan, mint amikor babát vártam. Hónapokon át tervezgetés, olvasgatás, mi hogyan is lesz majd. Videókat néztem, és ezerszer elképzeltem, milyen lesz majd… Aztán, amikor itt az idő, mégis hirtelen elfog a bizonytalanság: minden kész? Készen állok rá? Az utolsó hetekben aztán érzem, hogy igen. Készen állok! Minden egyben van. És ez fantasztikus érzés.
Most is próbálok otthon mindent elintézni, rendben hagyni előre. Pont, mint amikor szülni mentem. Előre gondolkozom, intézem, mit fog enni Kolos, mikor, merre lesz, ki "néz rá". A kutyáknak legyen összerakva minden, legyen megoldva a lemozgatásuk… És persze 100-szor megkérdezem Kolit, hogy nem baj-e, ha elmegyünk és rendben lesz-e. Persze ő 17 évesen rettentően várja, hogy felnőttként élhessen 2 hetet nélkülünk.
De nem csak a bőröndbe pakolok. Gyűjtöm a boldog közös együtt töltött pillanatokat. Hétvégén a nagy fiaim is hazajöttek, és olyan jó volt együtt! Elraktároztam a kártyapartikat (pedig mindig kikaptam), a közös filmnézést a srácokkal, Mangóval az ölemben, a tegnapi napsütéses futást a kedvenc erdei utunkon, a mai találkozást és pacsit a Csótónál az egyik példaképemmel futás közben, a betegeim jókívánságait, a barátaim szeretetét, Detti almás pitéjének ízét. Ezeket mind-mind viszem magammal. Pakolok a bőröndbe, és közben hálával gondolok még sok-sok emberre, akik nélkül biztosan nem vághatnék neki ennek a nagy útnak. Köszönöm!