Koronavírus
Mai futásom egy pillanata a zalai erdőben. Hosszú, nehéz edzés volt, de megcsináltam. Pedig az elmúlt héten „elszállt” a célversenyem. A koronavírus-járvány „természetesen” az én tavaszi versenyszezonomat is semmisé tette. Futottam volna egy terepultrát Cipruson, és fő versenyként indultam volna a 100 kilométeres országos bajnokságon. Erre készültem hónapok óta, irdatlan munkát fektettem bele, de amikor kiderült, hogy nem lesz verseny, mégsem omlott össze a futó énem. Azt hiszem, a sivatagi futásaim tanítottak meg rá, hogy mindaz, amit mi, a jóléti nyugati kultúránkban, a hétköznapjainkban természetesnek, alanyi módon járónak gondolunk, az korántsem az. Így, amikor a járvány miatt le kellett mondanom a versenyről, ezt minden szívfájdalom nélkül meg tudtam tenni.
Az elmúlt hónapokban elvégzett munka úgysem nem veszik el, csak majd máskor nyer értelmet. Futni így is, úgy is szeretek, az a sok csodálatos pillanat, amit az elmúlt hónapokban a futás adott, már örökké bennem fog élni.
Az, hogy egy futóversenyre nem mehetünk el, semmiség ahhoz képest, amilyen áldozatokat a járvány megfékezése megkíván. Úgy gondolom, hogy a következő hetekben mindannyian vizsgázni fogunk emberiességből, szolidaritásból, felelősségvállalásból. Csak remélni tudom, hogy sikeresen teljesítjük ezt a közös kihívást!
