Kezünkben az új könyv
Ma megérkeztek a könyvek a nyomdából. Szinte felfoghatatlan, hogy valami, ami közel egy éve készül, egyszercsak itt van és kézzel fogható.Szerettem volna írni egy bejegyzést arról, mivel is járt ennek a könyvnek a megszületése. Micsoda munka, ha az első betű leütésétől a nyomdából hazaszállíttatásig mindent egy valaki csinál. "A Homokdűnén túl" esetében a férjem. Kemény volt az utóbbi bő 9 hónap, mindvégig csodáltam érte Gyurit. Nem volt nehéz párhuzamot találni bármelyik ultraversenyemre való felkészülésem, és az ő hónapokon át tartó munkája közt, ami most már majdnem célba ért és amikor olvassátok át is szakítja a képzeletbeli célszalagot. Mire persze nekiálltam volna írni, ő már írt is egy igazi Gyuris posztot minderről. Nekem nincs más dolgom, mint elmondani, hogy kimonhatatlanul büszke vagyok rá és hálás azért, hogy ilyen társam van.
Íme Gyuri írása:
Régóta terveztük Szilvivel, hogy egyszer lesz még egy közös gyermekünk. Hisz az első váratlanul jól sikerült, sokak tetszését elnyerte. Dicsérték formáját – milyen édes, milyen szép, milyen kis okos, mennyi érzelmet vált ki abból, aki kézbe veszi. Persze, nem volt tökéletes, de nekünk a legszebb volt. Nem tudtuk, lesz-e testvére, úgy voltunk vele, érezni fogjuk, ha érdemes újra belevágnunk.
Tavaly ősszel egyre többször beszéltünk róla, tervezgettük, milyen volna, ha lenne még egy. Karácsonykor már tudtuk, hogy készen állunk. Szilvi elvetette bennem a gondolatok magvait, és szinte azonnal áldott állapotba kerültem. Rögtön éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Beszűkült a világ körülöttem, egyfolytában a kis születendő gyermekünk járt a fejemben, másra szinte nem is tudtam gondolni. Vele feküdtem, vele keltem. Csak ültem a gép előtt, és folyamatosan nyomkodtam a billentyűket. De nem éreztem tehernek, örömmel töltött el, ahogy napról napra növekedett. Igaz, fizikálisan nem volt könnyű, gyakran fájt a fejem, néha hányingerem volt. Egyik nap nem kívántam semmit, másnap felfaltam volna azt is, amit sosem ettem meg. Sokszor érthetetlenül labilis voltam érzelmileg, a legkisebb dolgokon kiakadtam, gyakran voltam indokolatlanul feszült. Szilvi mindig nyugtatgatott: ne aggódjak, hamarosan túl leszek a nehezén, nagyon ügyes vagyok. Mégis sokszor azt éreztem, hogy el fogom veszíteni, nem lesz belőle semmi, nem tudom végigcsinálni. Aztán amikor azt éreztem, hogy megmozdult bennem valami, újra erőre kaptam. Sokáig nem beszéltünk róla senkinek, inkább csak titokban örültünk neki, úgy voltunk vele, majd ha már biztosan meg fog születni, akkor kürtöljük világgá. Az egyéb dolgaimat háttérbe szorítottam, alig futottam, le kellett mondanom az Ultrabalatonról is, de fontosabbnak tartottam, hogy ne essék baja. Fel is szedtem pár kilót, amitől persze rusnya tehénnek láttam magam. Ahogy múltak a hónapok, egyre nehezebben viseltem ezt a terhet, úgy éreztem, sosem fog megszületni, amit oly régóta cipelek magamban. Nyár közepe felé járt az idő, amikor megbeszéltük, hogy ugyanott fog megszületni, ahol az első is. Dabason. Ez némileg megnyugtatott: az elsőnél sem volt semmi baj. A vége felé egyre többször görcsöltem be, folyamatosan kisebb-nagyobb komplikációk adódtak. Négy hete kerültünk be az intézetbe, két hete kezdődött a nyomás. Hosszú szülés volt, de természetes úton jött a világra. Ma hozhattuk haza. Hihetetlen kézben tartani azt, amiről az elmúlt hónapjaink szóltak. Ilyenkor feledésbe merül minden gyötrelmes óra, minden idegeskedés, minden kétkedés. Megszületett! Olyan finom illata van! Olyan szép! Remélem, sokaknak fog örömet okozni. Ő, akit így hívnak: „A homokdűnén túl”. 22 cm hosszú, 608 gramm, 316 oldal
(ui: anyuka és apuka is jól vannak.)