Kellenek az új kihívások, avagy a hegy odacsap
Tavaly Szabó Béla barátom feltett képeket a facebookra a Lavaredoról, olvastam egy-két beszámolót, éreztem, ezt nekem is látnom, futnom kell. Szerencsére sikerült neveznem - szerencsére, ugyanis sorsolással döntik el, ki lehet az egyike az ezer indulónak. Speciális felkészülésem nem volt a versenyre, igaz az év eleje óta elég sok túrát futottam, márciustól pedig Marcipán kutyámnak köszönhetően szinte csak terepen edzek, de a Zalai-dombságnak nem sok köze van a Dolomitokhoz... A családdal utaztunk, a versenyre; egy teljes hetet töltöttünk egy Cortina d'Ampezzo melleti kis faluban. A környék és szállás gyönyörű volt. Minden nap kirándultunk a fiúkkal, a pályával is ismerkedtünk kicsit, igazi töltődős hét volt, rövidke kis edzésekkel. A látvánnyal nem lehetett betelni, Gyuri csúcsokat döntött a napi fotók számát illetően. Ő is indult csütörtökön a "Cortina Skyrace"-en, ami egy 20 km-es kb. 1000 m szintemelkedéses verseny. A fiúkkal szurkoltunk neki, a srácoknak nagyon tetszett a hangulat. Pénteken bő órás sorban állás után felvettük a rajtcsomagom, bemutattuk a kötelező felszerelést. A rajtcsomagomban levő póló Kolosra lett jó, aminek nagyon örült, azóta is büszkén viseli. (Konkrétan, ha nem épp mosom, rajta van.)
A verseny péntek este 11-kor indult. A fiúk is kijöttek a rajtra, klassz érzés volt, mert versenyen futni még sosem láttak, kivéve Olcsit, aki már 2010-ben volt velem egy 100 km-es verenyen. Őszintén szólva nagyon féltem az ismeretlentől, főleg attól, hogy milyen lesz ennyit zsákkal futni, az izmaim, hogy bírják majd a sok szintet, nem reklamálnak-e, főleg, hogy 4 hét telt el az Ultrabalaton óta, előtte 6 héttel meg 24 órás volt; mi van, ha összetöröm magam, nem lesz-e vihar, mint tavaly a "Swissalpine"-on. Ahogy elkezdődött a futás, szerencsére elmúltak az aggodalmaim.
A városból szép komótosan kikocogtunk, a hatalmas tömegben nem lehetett haladni, de megfogadtam Olipapa tanácsát, csak nyugodtan döcögjek, fölösleges energiát pazarolni az előzgetésre, előbb-utóbb rendeződik a dolog. A városból kiérve egy keskeny úton mentünk fölfelé az első kisebb hegyre, itt már csak sétálni lehetett, mert az előttem hömpölygő több 100 ember is ezt csinálta. Csak arra kellett figyelni, hogy ne csapjanak meg a botokkal. A mezőny minimum 90 százaléka bottal ment, szerintem nagyon jól jön ezen a versenyen. Szóval, ha legközelebb itt találnám magam botot biztosan hoznék magammal. Amikor elrendeződött a mezőny - ez kb. az első frissítőpont után volt (18 km-nél) - az emelkedőket tempósan gyalogoltam max. 145-ös pulzusig, de így is folyamatosan előztem, a lejtőkön pedig előztek vissza. Viszont úgy láttam, sokkal több embert, hagyok el fölfelé, mint ahányan engem lefelé. Ezen meg is lepődtem. A frissítőkön mindig ettem egy keveset, főleg banánt és megtöltöttem a vizes kulacsaimat. Az asztalok nagyok voltak és segítettek is, de nagyon nagy volt a tömeg , főleg a verseny első felében, nem volt egyszerű odaférni. Egy családias Spartathlonhoz képest furcsa volt nagyon. Az is érdekes volt nekem, mennyire hosszasan frissítenek a futók. Minden állomáson sokan üldögéltek, úgy ettek-ittak. Utólag azt gondolom, lehet, hogy erre nekem is több időt kellett volna szánnom. Alapból az aszfaltos versenyeken röptében frissítek, segítővel, így fura lett volna hosszasabban megállni.
A 48-as kilométerhez lehetett előreküldeni egy zsákot, amit a rajtcsomaghoz kaptunk. Én abba pár zselét, száraz ruhát tettem (az utóbbira végül nem lett szükség). A zsákot a pontra beérve a kezedbe adják és, ha kiérsz a pontról,el is kérik, hogy visszavigyék a rajthoz. Ez a harmadik frissítőpont, előtte még 33 km-nél van egy. A 48 km-nél levő ponthoz jó nagy mászás után érünk fel, a pont 2350 m magasan van kb. Itt leginkább WC-re volt szükségem, ez volt is, teljesen kulturált. Ez egy jó nagy pont, egy épületen belül van, sokan pihenték itt ki a pontot megelőző kapatót, nagyon sok magyarral találkoztam, de nem sokat időztem, vizet töltöttem, bekaptam fél banánt és mentem le a hegyről. A fiúkkal itt túráztunk előtte pár nappal, jó volt ott futni, ahol velük barangoltunk, kicsit oda tudtam őket varázsolni.
A lejtőket direkt óvatosan futottam pici lépesekkel, ahogy Oli javasolta, de azért éreztem, hogy a combfeszítőim így is reklamálnak. Valahol ezen a lejtőn futottunk először össze Takács Zsoltival, úgy tűnt mindkettőnknek jó együtt haladni, elég sokat futottunk együtt. A következő frissítőnél lusta voltam a tömlőbe vizet tölteni, csak két fél literes palackom volt, pedig a melegben már éreztem, hogy ez nagyon necces. Gyurival úgy beszéltük meg, hogy 2 helyen találkozunk: 75 és 95 kilométernél. A 75-öt nagyon vártam, éreztem, hogy össze kell rakni, mert kiszáradtam, melegem van nagyon. Ezen a ponton kicsit többet időztem. Levettem a rajtam levő második réteg ruhát: maradt a rövidnadrág és egy vékony hosszú ujjú. Felvettem a fehér baseball sapkát, napszemüveget. Gyuri betöltötte a zsákban a tömlőt is. Így már volt elég innivalóm, kellett is, mert a következő találkozásunkig volt a verseny legnehezebb szakasza. Annyi zavart csak, hogy a zsák így nagyon nehéz lett. Erre a pontra kijött Kolos is, édes volt, látszott rajta, milyen izgatott és büszke, Olcsi és Boti még aludtak, így Gyuri visszament hozzájuk a szállásunkra. Tulajdonképpen azt éreztem, hogy egészen 90 km-ig nagyon jól megy a futás és egyre jöttem föl a mezőnyben is. Nem emlékszem pontosan hol, de egy technikásabb lejtőn mondtam Zsoltinak, menjen bátran előre. Ezután már nem is láttam.
80 km után jön a verseny java, erre sokan figyelmeztettek. Mászunk vagy 15 km-t felfelé, 1300 m-ről 2350-re, de igazából ez is jól ment még. Még a patakban gázolások is jól estek, legalább lehűltem kicsit. A 95 km-es ponton hirtelen úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Próbáltam enni egy kis kenyeret sajttal, Sznupi is ezen a ponton frissítette Csikát, nekem is segített Gyurival együtt. Itt már mindhárom gyerkőc kint volt, jó volt látni őket, de valahogy nem voltam "képben". Itt Olcsi átcserélte az órámat, Gyuri betöltötte a zsákot, meglocsoltuk a fejem, de szédültem, melegem volt. Nekiindultam a következő kapatónak, egy 2400 m-en levő hüttéhez. Amikor elbújt a nap tudtam menni, de amint kisütött egyszerűen nem ment a gyaloglás sem. Szédültem, nem is mertem, csak a lábam elé nézni. Az első hányás után jobb lett, haladtam kicsit, aztán újra szédülés. Felhívtam Gyurit, hogy nem tudok menni, le kell ülnöm, de szegény a hegy aljából nem tudott sok mindent csinálni. Nem is tudom, hogy értem föl végül a hegycsúcsra. Hánytam egy csomószor, úgy éreztem elájulok. Gondolom ez látszott is, mert a csúcson levő mentősök bevittek a hüttébe, próbáltak itatni, ami persze jött vissza rögtön... Amikor tudtam gondolkozni, azt számolgattam: valahogy rendbe kell jöjjek, akkor még beérek 26 órán belül. Mondjuk fekve, félájultan biztos röhejes volt, de mikor le akartak vinni mentővel a pontra én csak azt hajtogattam, hogy helyrejövök és megyek tovább. Az volt a szerencsém, hogy a doktornő megértő volt és abban maradtunk, ha egy kis kóla bennem marad, lesz színem és följön a férjem, hogy az első kilométereket ne egyedül tegyem meg, elenged - bár, ha kiderül, őt agyonütik. Így Gyuri fölmászott miattam 4 kilit, a fiúk a hegy lábánál ülve vártak minket a kocsiban, mert közben jókora vihar is kerekedett. Így hát pár órás kiesés után újra úton voltam.
Kezdetben kicsit szédülve és kapkodva a levegőt, de aztán láttam, hogyha nem is futva, de gyalogolva is meglesz a 26 órás idő, ami a Western States nevű versenyre (ami egy távolabbi célom) való nevezéshez szükséges limitidő. A hegy alján megölelgettem a srácokat, beöltöztem az estére, Gyuri kicserélte a lámpa elemeit és elindultam az utolsó 4 órásnak belőtt 16 kilire. Olcsi el akart kísérni, hogy ne egyedül gyalogoljak, de nem volt rajta megfelelő cipő, plusz kabátunk és fejlámpánk sem volt, így abban maradtunk, hogy egyedül megyek, de jól esett az aggódása. Utálok gyalogolni, egyszerűen nem fogy a táv, de most egész jól viseltem, örültem, hogy úton vagyok. Csodáltam a hegyeket. Lassan összeállt egy 8 fős csapat úgy haladtunk együtt Cortinába. Közben elkezdett esni az eső, de ez sem zavart. Még 2 frissítő volt, azokon ettem-ittam végre rendesen. Az utolsón főtt krumplit, tojást, levest, sajtot.
A cél előtti utolsó 9 km-nek sosem akart vége lenni. Ez egy elég meredek lejtő, sok gyökérrel, sziklákkal és az eső miatt most bokáig sár is volt. A 8 fős csapatból szinte mindenki elesett, kivéve engem - ráadásul egész verseny alatt nem estem egyszer sem, ami kész csoda. :-)
5 km-el a cél előtt felhívtam Gyurit, hogy jövök, ő kijött a befutómra.
Amikor beértem jött a szokásos: ''ezt soha többet'' érzés, de másnap már úgy ébredtem, hogy ide vissza kell jönni az idei tapasztalatokból okulva újra nekifutni...
Képeink itt:
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.914427705288273.1073741850.463623687035346&type=3