Julian Alps Trail
Amikor júniusban Gyuri benevezett a Julian Alps Trail-re, arra gondoltam, kimegyek vele, jó kis hétvége lesz…
Eredeti terv szerint segítő lettem volna a versenyen, de a szervezkedés közben kiderült, hogy semmi szükség rám ezen a fronton, ráadásul futni is tudok a Race Across Scotland után, így ha már ott leszek, inkább hasznosan töltöm az időt: beneveztem én is.Speciális felkészülés erre a versenyre nem volt, csak egy hosszú edzésnek szántam a novemberi fő versenyem előtt. Idén nem sokat futottam köves talajon, és nagy mászások sem voltak, a tavaszi Vipava bejárástól eltekintve. Kicsit lazán álltam a dologhoz. A skót 350 km után sprinttávnak tűnt ez a verseny, így nem vittem magammal a saját szénhidrátos poromat, csak 8 darab GU gélt tettem el. “Majd megoldom a helyi izoból, sima ügy!”-gondoltam.A verseny előtt csak este értünk Szlovéniába, mert délelőtt még előadást tartottam az Alföldön, de azért eleget tudtam pihenni.
A rajt utáni első 3 kilométer síkon megindultam az aszfalton, hogy lehetőség szerint ne szoruljak be majd a fel
felé vezető szűk utakon, ami jó taktika volt, mert szinte a saját tempómban tudtam fölfelé haladni. Kicsit szürreális élmény volt, amikor a hegyre vezető úton egyszer csak nagy kiabálást hallottam hátulról. Megfordultam, és 4-5 lovat láttam átvágtatni a mezőnyön. Egyet pedig közvetlenül magam előtt…
Itt azért megugrott a pulzusom, de egyébként szépen tudtam a terv szerint tartani. Az első frissítőponton fölvettem a víz mellé egy adag izot is, ami egész ihatónak tűnt, így a második ponton, 25 kilinél már csak azt töltöttem. Ott viszont szinte ihatatlanul töményre volt keverve, így a következő 15 kilométeren alig tudtam inni. Szerencsére lejmoltam fél liter vizet a pálya szélén szurkoló tiniktől, ami tényleg életmentő volt, így a 40 kilis pontra még szépen sikerült befutnom.
Nagyon élveztem az egészet, még a lejtőkön sem hagytak el annyian, amennyien szoktak, ami meg is lepett. A pálya féltávtól már egészen futhatóvá vált. Az első 1500 méteres mászást letudtuk rögtön a verseny elején, innen már csak 250 - 300 méteres dombocskák törték meg a lendületet… Már annak, akinek maradt ilyen a lábaiban, mert nekem az 51 kilis csekkpontra a helyi izo és a dehidratáltság úgy betett a gyomromnak, hogy az utolsó 8 kili finoman szólva sem volt diadalmenet.
Ha jól tudom azon a szakaszon 42 futó előzött meg, ami talán még nem is zavart volna, ha nem kérdezte volna meg mindegyik, hogy jól vagyok-e. Mondjuk szerintem látszott tutira, hogy nem…
Én innen már semmi másra nem tudtam gondolni, mint tonikra citromkarikákkal, illetve arra, hogy befekszem a patakba, ami mellettünk csörgedezett. Mivel a tonik legkorábban a célban tűnt reálisnak, igyekeztem minél előbb beérni, így kihagytam a patakban fetrengést. Fogalmam nincs, hogy lehet emberi formám a célfotón, mert a célban úgy éreztem, menten elájulok. Szerencsére a befutónál voltak magyarok, akik csodával határos módon épp topikot vittek a hátizsákjukban. Köszönöm Ganki! A tonik és a fél óra fekvés után visszatért belém az élet, így Gyurit már állva tudtam várni a befutónál.Összegezve, ez egy nagyon gyönyörű verseny volt, a hazai terepversenyekhez képest kritikán aluli frissítőpontokkal. Én biztos visszatérek még, kicsit gondosabban összerakott frissítéssel.