Hetedik
Előzmények
A Spartathlon sorsolása után úgy tűnt, 2017-ben családi futásunk lesz Görögországban: a férjem (Gyuri), tesóm (Bogi) és én is rajthoz állunk a versenyen. Sajnos azonban Gyuri összeszedett egy makacs izomsérülést, így az ő indulása kútba esett. Minden rosszban van valami jó: Gyuri úgy volt vele, hogy legalább el tudjuk vinni a gyerekeket magunkkal (a két kisebb fiút, mert Olivér már volt egyszer), és együtt kísérnek engem. Másrészt pedig lesz elég ideje, hogy be tudja fejezni a régóta készülő könyvünket. Sajnáltam Gyurit, de hiszek benne, hogy az életben nem történnek meg véletlenül a dolgok.
Egy jól sikerült Spartathlonhoz minden kis kockának a helyén kell lenni. Tudom, hiszen futottam már jól, tudtam, milyen az a bizonyos állapot, amikor minden csak a versenyről szól, milyen a tökéletes felkészülés, koncentráció, odafigyelés az apró részletekre. Tudtam, hogy ez nem az az év. A Badwaterről hazatérve igyekeztünk Olivér fiunk dolgait rendezni Pécsett, ahol továbbtanul (lakást keresni, berendezni) - ami egy magamfajta maximalista anyukának nem egyszerű projekt. Bár Olivér nagyon talpraesett, mégis aggódtam, hogy minden rendben legyen a „kirepülésével kapcsolatban”. A lelki dolgokról nem is beszélek. Bár leginkább büszkeséget éreztem, reggelente kerültem, hogy benézzek az üresen maradt szobájába. Közben elkészült a könyv, emiatt is volt sok-sok feszültség, izgalom, rengeteg feladat.
Közben persze toltam az edzéseket, ahogy kell, de változó érzéseim voltak: néha olyan jól ment, mint még soha - ilyenkor terveztem a legjobb időmet - sokszor viszont egyáltalán nem ment az edzés, gyenge voltam. Éreztem és láttam is magamon, majd laborban is kiderült, hogy bizony vannak „hiányosságaim”. Verseny előtt 4 héttel Dorka segítségével (aki a Panhellen dietetikusa) próbáltuk menteni, ami menthető, pontosan előírt diétával sok-sok odafigyeléssel lassan erősödtem. Az utolsó hetek sem teltek jól, egyik betegségből a másikba estem, amik nem voltak komolyak, de néhány napot mindig elvettek a felkészülésből, másrészt pedig lelkileg is rosszul hatottak rám. A verseny előtt 10 nappal ráadásul még jött egy sarokcsontgyulladás, amitől néhány napig lépni sem tudtam, de szerencsére a lökéshullám terápia teljesen rendbe tett - igaz az utazásunk reggelén is még terápiára mentem edzés helyett… Csináltam azért egy optimális időtervet és végre repültünk az otthoni őrület után Athénba „nyaralni”: 10 nap a srácokkal, Gyurival, futás betétszámmal. :-)
A repülőből kiszállva az ismerős Athén illat fogadott minket, robogtunk a szállásunk felé a Glyfadába, a megszokott személyzet a kis hotelünkben - elöntött nyugalom: végre itt vagyok! A verseny előtti napokban kirándulgattunk, a srácok fürödtek én meg élveztem, hogy együtt vagyunk.
A verseny
Az Akropolisznál a szokásos felemelő hangulat volt, népes magyar csapattal. Kezemen volt a terv egy optimális célbaérkezésre - úgy voltam vele, hogy tartom, amíg tudom. Úgy éreztem fizikálisan rendben vagyok, a többi kocka kicsit szét van csúszva, de majd meglátjuk. A rajtnál jó volt a gyerekeket, Gyurit, Anyut, Bogit megölelgetni és indultunk is.
Maratonig 5:20-as tempót terveztem. Egyedül szerettem volna futni, de Maráz Zsuzsi pont előttem haladt, és megkérdeztem, milyen tempót tervez? „5:20-at”, így aztán adva volt, hogy Megaráig együtt megyünk. A 42 km elrepült, végig beszélgettünk. Bár odáig volt már 2 hasmenésem, de reméltem ez csak a korai indulás miatt van. Megaránál Gyuriék vártak. Csak fél percet időztünk, ittam egy kis kólát és futottunk tovább. Korinthoszig 5:30 körüli tempót lőttem be, mondtam Zsuzsinak, hogy fusson csak a saját tempójában tovább, de végül ő is jött 5:30-ban Korinthoszig velem.
Az első 81 km gyakorlatilag - a hasmarsos megállásokon kívül - eseménytelenül telt. Ittam a Sponseremet, futottunk, gyönyörködtünk a tájban, ahol lehetett, beszélgettünk, ha úgy alakult bevártuk egymást. Nyilván az időjárásnak köszönhetően, de úgy éreztem, hogy ilyen jó állapotban még sosem értem a csatornához. (Ideális futóidő volt: felhős ég, 20 C körüli hőmérséklet, enyhe szél - az is inkább hátulról. Nyoma sem volt a „szokásos” kánikulának.) Korinthosznál elmentem WC-re, Gyuri odaadta a megbeszélt dolgokat. Indultam tovább, de valahogy nem éreztem jól magam. A ponttól kb. 100 méterre hirtelen rengeteget hánytam. A rosszullétem elmúlt, viszont rengeteg folyadéktól váltam meg. Hihetetlen, hogy ez eddig a gyomromban állt. Nem hinném, hogy „túlittam” volna magam: fél liter folyadékot ittam óránként, azt a Sponsert, ami a Badwateren semmi gondot nem okozott.
Régi Korinthoszig (92km) még egyszer hánytam, de gyakorlatilag tartottam a betervezett 6 perces tempót. Ekkor már egyedül haladtam, Zsuzsi elviharzott. Gyuritól kaptam hányáscsillapítót, amitől szépen rendeződtem. Megmaradt a frissítésem és gyakorlatilag Nemeáig (124 km), kis elmaradásban voltam csak a tervemhez képest. Utána viszont a combfeszítőmmel kezdve szép lassan bemerevedtek a lábaim. Elég régóta ultrázok, de ez az érzés teljesen új volt számomra, a lábaim helyén betonoszlopok lettek és egyre kevésbé tudtam őket irányítani. A belső bokáimat véresre rugdostam. A Hegyre nagyon nehezen értem fel. A szerpentinen hánytam még egyszer. Itt hagyott el német barátnőm Antje, váltottunk pár szót, megbeszéltük, hogy Spártában majd találkozunk. A Hegy lábánál Gyuritól megkaptam az erősebb lámpát, amivel legalább lefelé futni tudtam. Nestaniban kicsit leültem, kaptam levest, nem voltam jól, de nem voltam még álmos, ami itt már mindig probléma szokott lenni.
A Nestani (172 km) – Tegea (195 km) szakasz most nem érintett olyan rosszul, ahogy szokott. Kevesebb volt a kutyaugatás, erősebb fényű a lámpám, biztonságban éreztem magam. Viszont egyre álmosabb lettem. Persze sehol nem láttam olyan frissítőt, ahol lett volna sátor és matrac, így végül egy rendezői autóba szálltam be, ami a frissítőasztal mellett állt és egy pillanat alatt el is aludtam. 10 percet szerettem volna aludni, megkértem a szervezőket, hogy szóljanak, de egyedül is felébredtem. A szédülésem kicsit alábbhagyott, de nagyon tudtam volna még aludni. Valahol Tegea előtt, hajnalban ért be Lőw András, azonnal elkezdte masszírozni a vállam - azt mondta, a fülem magasságában van. Éreztem, hogy mindenem be van állva, de nem tudtam, hogy kívülről is ilyen látványos. :-)
Az emelkedőnél András futva indult tovább, én inkább kocogás-séta váltogatással haladtam. A tervezett időm már rég messze szállt. Nem voltam elkeseredve, épp elég feladatot adott az a fejmunka, hogy ne veszítsem szem elől a célt: beérni hetedszer is Spártába. A feladat immár az volt, arra kellett maximálisan koncentrálnom. Utólag valószínű az lehetett a gond, hogy a sok hányással rengeteg sót veszítettem, amit nem pótoltam vissza. Ezen a szakaszon 2010-ben gyalogoltam utoljára. Most viszont teljesen más volt, nem kellett aggódni a szintidő miatt, haladtam, ahogy tudtam. Ez nem magányos menet volt, hanem rengetegen voltak körülöttem. Nyugodt voltam és a fájdalmak ellenére próbáltam élvezni a dolgot, ami hellyel-közzel sikerült is. Többet figyeltem kifelé, beszélgettem. Egyre több magyar volt körülöttem.
Az Emlékmű előtt bevettem egy fájdalomcsillapítót, azzal a céllal, hogy talán az utolsó 20 kilométeren le tudok futni a segítségével. A fájdalom alábbhagyott, viszont a bal combom teljesen irányíthatatlanul be-be rogyott alattam, ami elég ijesztő érzés volt. Maradt a gyaloglás. Közben bevillant, milyen klassz lenne Bogival befutni. Editék pont akkor hagytak el, tőlük kérdeztem merre van Bogi. Felhívtam telefonon, de aztán kiderült, hogy ő is gyalogol, így a köztünk lévő távolság még legalább 1 óra neki. Így aztán maradt a magányos menetelés.
Az utolsó 10 km a Shell kúttól, már igazi ünneplés volt. Kiélveztem minden percét. A szervezők fantasztikusak, voltak, mindenki kiabált, gratulált. Annyi, de annyi szeretetet kaptam a mellettem elhaladó ismerős futótársaktól! Spártába érve „persze” megint jöttek a könnyek, nagyon boldog voltam, hogy újra itt lehetek! Sznopek Józsi és Reni jöttek elém, kézen fogva”futottunk”, utána jött Gyuri a gyerekekkel. A srácok tartották fölöttem a magyar zászlót, együtt futottunk el a szoborig.
„Hát itt vagyok Leónidasz, de jó újra látni! De jó ráborulni a lábadra, milyen jó, hogy újra fogadtál! Köszönöm!”
Az orvosi sátorban lekerült a zokni - látom a segítő srác megdöbbent arcát a 10 lakkozott körmöm és az abszolút hólyag-, és sebmentes lábfejem láttán. A körülöttem lévő lábakat elnézve nem csoda, hogy meglepődött! :-) Hála a lanolinnak, a cipőmnek és a hűvös időnek a lábam megúszta… 10 perc múlva jött persze a szokásos rosszullét, így az utánam érkező többi magyar célba érkezését már a matracon fekve hallgattam. Aki nem csinált ilyet, talán nehezen érti meg, hogy mindez mekkora boldogság! Jöttek a magyar lányok, köztük Bogi is! A tesóm is teljesítette a Spartathlont! Nagyon büszke voltam rá! A többiek célbaérkezésének is nagyon örültem, Zsuzsi nagyszerű időt futott, és a többiek is szépen helytálltak. Nagy nehezen sikerült felkelnem a matracról, a srácok tolókocsiban szállítottak az autóig, ami szerintem nagyon tetszett nekik. Mire elértük a szállást, már fürödni nem is volt erőm, valamiféle félálomban töltöttem pár órát, mielőtt le tudtam volna tusolni. Éjszaka csak forgolódtam, újra és újra bevillantak az út képei.
A következő napok a szokásosnál gyötrelmesebben telte, nehezebben regenerálódtam. Sokan kérdezték azóta, nem fordult-e meg a fejemben, hogy abbahagyom, amikor láttam, hogy nem tudom tartani a tempót, és nincs esélyem a dobogóra, és, hogy nem vagyok-e csalódott.
A feladás eszembe sem jutott. Csalódott akkor lettem volna, ha nem teszek meg mindent azért, hogy célbaérjek és kiszálltam volna. Úgy érzem, az idén ennyi volt bennem, a felkészülésem, az előző hónapok történései ennyit engedtek most meg, ennyit tudtam kihozni magamból, de célbaérni a Spartathlonon büszkeséggel, örömmel töltött el. Hetedszer is.
Nem tudom, hogy lesz-e még Spartathlonom, lesz-e még nagy versenyem. Érzem, tudom, hogy most pihennem kell, össze kell szednem magam - amire vágyok: „csak úgy” futni, szabadon. A többit majd meglátjuk…
