Gondolatok a meghiusúlt Ultra Gobi kapcsán
Bár pénteken finoman szólva is hidegzuhanyként ért a külföldi futók kizárása az Ultra Gobiról, most már azért jobban vagyok. Igaz, hogy most éppen Kína felé kellene repülnöm, nem pedig ezt a bejegyzést írnom - de ez van... Köszönöm az együttérzéseteket, nagyon jólesett minden érdeklődés és az is, hogy ennyien vártátok velem együtt a versenyt.
Minden külföldi indulót megviselt ez a döntés, hiszen maga a verseny annyira különleges, hogy nem lehet csak úgy pótolni egy másikkal, ez fáj talán nekem is a legjobban. De ugyanolyan nehéz talán most a szervezőknek is, akiknek a hadsereg? a nemzetbiztonsági szervezet? vagy a fene tudja kicsoda, az évek alatt felépített brandjét és hitelességét taposta sárba. Mi (elvileg) visszakapjuk a nevezési díjat és a repülőjegy árát, a szállást pedig vissza tudtuk mondani. Jövőre, ha külföldieknek is lehet indulni, meghívott futóként mehetek, de hogy élnék-e ezzel a lehetőséggel az más kérdés...
3 éve, egy 12 órás versenyen, amikor feltört a pulzuspánt és kicsit panaszkodtam miatta a kísérőmnek, Márkus Öcsinek, csak annyit mondott: "Engedd el!" Azóta is, ha valami gond van, ez a taktika. Elengedem és csak megyek előre.
Tavaly év vége óta tudtam, hogy elindulok az Ultra Gobin. Ahogy telt az idő, egyre több dolog erről szólt. Namíbia után pedig hétről hétre közelebb kerültem hozzá. Rengeteg meló volt benne, nem csak fizikálisan. Csütörtökön délután felhívtam az edzőmet, hogy az indulás előtt egy nappal hírt adjak magamról. Nagyon erősnek éreztem magam, tudtam, hogy minden rendben lesz. 5 hét hypoxiás sátras éjszaka után, végre normálisan alhattam, ha becsuktam a szemem láttam az útvonalat, minden pontra összeraktam a dolgaim, rengetegszer "bejártam" a pályát. Írtam magamnak üzeneteket a pakkokba, amire tudtam, hogy szükségem lesz, mert nem lesz mellettem senki, aki biztasson. Biztos voltam benne, hogy kell majd improvizálnom, lesz bőven meglepetés, előre nem látható nehézség, de úgy éreztem, meg tudom majd oldani. Mindössze 1 hét választott el az álmomtól, hogy futhassak az Ultra Gobin, amikor megkaptam azt a bizonyos e-mailt. A legrosszabb az volt, hogy tehetetlen voltam . Úgy fosztottak meg egy álmomtól, hogy nem tehettem érte semmit, nem küzdhettem meg érte.
"Engedd el!".... Hát ezt most nem könnyű, de érzem, menni fog. Hisz tudom, a futás csak egy (bár nagyon fontos) szelete az életemnek. Szerető családban élek, van egy munkám, amit szívesen csinálok, van tető a fejem felett, nem éhezünk és még a lábaim is megvannak, hogy kedvemre futhassak - szóval azért nincs nagy baj, csak kicsit kiszakítottak valamit a lelkemből.
A bőröndöm tetején van az a csomag, amit az utolsó nagy pontra raktam össze, 360 kilométerhez. Azt írtam rá magamnak, hogy "Mindig van cucc a pincében". Arra gondoltam, ott ez a mondat majd segíteni fog. Kicsit előbb lett szükségem erre a mondatra, mint számítottam rá. 
Igyekszem erre gondolni és összeszedni a "cuccot", és továbblépni.
Köszönöm a biztatásotokat, köszönöm a MOL, a Szerencsejáték Zrt megértő támogatását, és borzasztóan jólesik, hogy a Cherrisk továbbra is mellettem áll és közösen folytatjuk a jótékonysági gyűjtést a Bátor Tábornak!
Szóval megyek tovább, de addig is kifutom magamból a feszültséget.