Futóarcok
A Namib-sivatag homokjában ültem, nekidőlve a hátizsákomnak. Tűzött a nap az arcomra, de már a legkevésbé sem zavart - fagyos kólát szürcsölgettem, nyújtogattam a lábaimat, miközben az állandóan fújó szél a bennszülöttek ütemes dobolását hordta felém, melyet a felharsanó tapsok, kiáltások tettek színesebbé. A fa karókón lengedező nemzeti színű zászlók jelölték ki a sivatagban az utolsó 100 métert a 250 kilométerből, melyet az előző 5 napon tettünk meg. A „4 Deserts Namib Race 2019” feliratú célkapu közelében ücsörögtem, és néztem a beérkező futókat. Az arcukat. Rájuk volt írva minden: az előző napok küzdelme, fáradtsága, bizonytalansága. A finom vonások helyén már mély árkok vezettek, melyeket az út pora, a nap ereje, a szél fúvása csak tovább cserzett, de mégis, kivétel nélkül mindegyik arc ragyogott. Úgy, ahogy csak egy futó arca tud ragyogni a célbaérkezéskor. A csillogó szemek, a könnycseppek, a mosoly utánozhatatlanul ült ki mindenki arcára. Teljesen mindegy volt, hogy fiatal vagy idős-, férfi vagy nő, fehér vagy fekete, bankár vagy gyári munkás - ugyanaz az öröm volt. Imádom ezeket a pillanatokat, és csak nézni a futók arcát. Emlékszem, ugyanilyen élmény volt 16 éve, az első félmaratonom után is, amikor bő kétórányi futás után végre célba értem, és néztem az utánam jövőket. „Vajon mindenki olyan boldog, mint én?” Akkor még hihetetlen volt számomra, hogy a futás ilyen örömöt tud okozni. Ma már tudom. De azóta sem tudok betelni ezekkel a pillanatokkal.
Sokszor próbáltam kitalálni ilyenkor az arcokat nézegetve, ki honnan jöhet, mióta futhat, mivel foglalkozhat, mit ad neki a futás, milyen céljai vannak. Szívem szerint mindenkivel elbeszélgetnék a célban, hiszen ahány futó, annyi érdekes történet, annyi fajta motiváció, annyi féle életút - de közös a szerelem, a futás. Ezért is örültem, mikor megtudtam, hogy megszületik ez a könyv, mert biztos voltam benne, hogy nagyon sokakat érdekelnek a bennük szereplő emberek, akiknek az arca már ismert, de a mögötte lévő ember kevésbé.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a könyv alanyinak nagy részét személyesen ismerhetem, szinte mindegyikük arcáról bevillannak felejthetetlen képek: Bogár Janié, aki lazán készülődik a Bécs-Budapest Szupermaraton utolsó napja előtti reggelen, miközben én idegesen kenegetem a lábamat valamilyen bemelegítőkrémmel a már emlegetett első félmaratonom előtt. Lőw Andrásé, aki ki tudja hányadik célbaérkezése után, arcát a tenyerébe temetve ül Leónidasz szobra előtt Spártában. Rakonczay Gáboré, aki izgatottan kérdezi, hogy szerintem mi kell még neki, hogy be merjen nevezni az első egyéni UltraBalatonjára, és én azt mondom neki, hogy fusson egy 100 kilométert legalább egyszer, erre ő kimegy egy éjszaka egyedül a Margitszigetre, és lefutja. Kocsis Árpié, aki olyan örömmel pacsizik a Budapest Maraton céljában a befutókkal, mintha mindegyikük saját gyermeke volna. Maráz Zsuzsié, akivel órákon át együtt futunk a Spartathlon első szakaszán a tengerparton, és látom rajta azt az erőt, ami a győzelemig repíti. Zelcsényi Mikié, akivel együtt izgulunk Balatonaligán az UB céljában, hogy Gyuri (a férjem) végre megtegye az utolsó 2 kilométerét is a 220-ból, és amikor beér, és elsírja magát, egy halvány pillanatra ő is elérzékenyül. Nagy Katáé, aki hihetetlen elszántsággal az arcán köröz egy napon át Torinóban és világbajnok lesz. Márkus Öcsié, aki 12 órán keresztül frissít egy versenyen, és egyszerre látom az arcán a nyugalmat és a feszültséget, a szeretetet és a ridegséget, az aggódást és a magabiztosságot, de mindenekelőtt azt, hogy amíg célba nem érek, rábízhatom az életem. Arcok, melyeket nem feledek. A futás adta őket.
Szeretettel ajánlom, hogy ezen könyv segítségével vessünk pár pillantást ezeknek a nagyszerű emberek arcaira és egy képzeletbeli verseny céljában állítsuk meg őket úgy, ahogy én azt mindig is szerettem volna, hogy minél több mindent megtudhassunk róluk. Biztos vagyok benne, hogy személyes példájuk, gondolataik, tapasztalataik mindannyiunknak segíteni fognak célba érni saját utunkon.