„Funrun” a’la Italia
Olyan sok szépet hallottam már a „Sorrento-Positano” futóversenyről, hogy gondoltam kár lenne kihagyni. Gyönyörű vidék, vadregényes tengerpart, romantikus városkák, napfény, Olaszország, jó hangulat – mi kellhet még? Csütörtökön érkeztünk Nápolyba Gyurival és legkisebb fiunkkal, Kolossal, hogy legyen pár napunk a vasárnapi versenyig felfedezni a környéket. Sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzánk, egy nap kivételével, borongós, esős időnk volt, de azért bejártuk az Amalfi-partot (tényleg egy csoda), órákat sétáltunk a teljes karácsonyi díszben pompázó Sorrentoban, és szombaton megmásztuk a Vezúvot is. Na jó, csak a felső szakaszt gyalogoltuk le amolyan átlagos turistaként, de a másnapi versenyre való tekintettel ez sem volt sportolói szempontból bölcs döntés. De hát ki tud ellenállni egy 1200 méter magasból feltárulkozó, a tengerre és Nápolyra néző körpanorámának? Hozzáteszem, ha életem versenyére készülök, nyilván nem túrázok előző nap órák hosszat, de most másról volt szó. „Csak” egy 27 kilométeres verseny várt ránk. Igazából a másik, 54 kilométeres távra szerettünk volna menni, de mikor Gyuri be akart regisztrálni, akkor látta, hogy előző nap a covid miatt lezárták a nevezési lehetőséget… A repülőjegyünk, szállásunk már megvolt, így maradt a 27 km-es táv, és egy amolyan örömfutás lehetősége. Hát ebből semmi nem lett… Vasárnap reggel elkezdett szakadni az eső. Kicsit örültem is, hogy nem a hosszú távon indulok, mert annak 7-kor volt a rajtja, a miénk 9-kor, gondoltam, addig csak eláll, mégiscsak a napfényes Itáliában vagyunk. Nem állt el… ráadásul hideg, viharos szél fújt. Magamra vettem az összes futóruhámat, amit elhoztam, még szerencse, hogy tettem el hosszút is, de azt is csak azért, mert épp a kezembe akadt a mosás után, és egyszerűbb volt betenni a bőröndbe, mint elpakolni a szekrénybe. Még egy nejlon esőkabátba is bebújtam, amit a szállásunkon találtam - gondolom évezredek óta nem kellett senkinek – leültem a kanapéra, és arra gondoltam, hogy mennyire nincs kedvem kimenni az esőben futni. Meg is lepődtem magamon, mert „milliószor” futottam már esőben, semmi bajom sincs vele, sőt nagyon is tudom élvezni, ahogy mossa a víz az arcomat – de most valahogy nem vágytam rá, a versenyhangulat sem kapott el. Gyuri rángatott ki a rajtba, ami bő egy kilométerre volt a szállásunkról, csinált egy képet a rajtkapunál – azt hiszem látszik, mennyire fel voltam dobva. A rajtzónában összefutottunk pár magyar indulóval, ennek viszont nagyon megörültem. Az első 10 kilométeren folyamatosan felfelé futottunk – biztos azt szerették volna a szervezők, hogy minél szebb legyen a kilátásunk a tengerre, hisz mégiscsak „Panoramica” volt a futam fantázianeve. Na, panoráma nem sok volt, eső annál inkább. Időnként olyan szinten ömlött, mintha csak a tusoló alatt álltam volna. Csak nem forró vízben, hanem mondjuk egy jó kis teljesítménytúrán, ahol már „kifürödték” a meleg vizet az iskolai tornaterem öltözőjében. 
Egyre jobban fáztam, hiába szedtem a lábam, olyan érzésem volt, mint az uszodában szokott lenni, amikor jégcsappá fagyva szállok ki a medencéből - ahol meg is jegyezte egyszer az úszómester, hogy egyértelműen én tudok a legjobban dideregni a kanizsai uszodában.Meleg teát sajnos nem szolgáltak fel az úton – meglepő módon a frissítés az első 12 kilométeren abból állt, hogy fél literes palackokban osztottak vizet. (Később volt még banán és gél is.) A táv második felében nagyrészt lefelé futottunk, az eső is alábbhagyott, kicsit kellemesebben éreztem magam. Csak érzésre futottam, mert a pulzuspántomban a verseny előtti nap – mikor máskor? - lemerült az elem. Amit nem is bántam, mert előző nap meg olyan magas értékeket mutatott, hogy már azon töprengtem, nem-e a valami betegség bujkál bennem. Aztán kiderült, hogy csak fogyóban volt az elem, azért mutatott az órám sületlenségeket. „Mindegy, legalább nem dörzsöl ki a pánt az esőben” – gondoltam magamban. De ezt sem találtam el. Cserében ugyanis a topom dörzsölte ki a mellkasomat, de olyan szinten, hogy még most is a chilis paprikát keresem a bőrömön, ha tusolok. Őszintén szólva nem érzetem motivációt, hogy hajtsak, igyekeztem élvezni, hogy mégiscsak itt lehetek, próbáltam felfedezni a távolban a felhők mögül néha felsejlő Vezúv és Capri látványát, és végül 2 óra 18 perc alatt értem célba, ami 5:06-os átlag lett, ezzel 21. lettem a női mezőnyben. A „funrun” nem jött össze, de legalább lesz miért visszatérni – a hosszabb versenyért, és egy kis napsütésért!
Köszönet kiemelt támogatómnak, a Szerencsejáték Zrt.-nek!
