Egyik legjobb versenyem
Futottam már pár versenyen életemben, de ma (is) bebizonyosodott, hogy a futás jelentette élményért nem kell feltétlenül átutazni a világot, hatalmas örömöt, örök emléket tud adni egy "kis" verseny is. Ilyen volt nekem ma a "Hauni 25" Pécsett.
Reggel a rajt előtt abban sem voltam biztos, hogy le tudom-e futni a 25 km-es távot. 1-2 napja furcsán fájt a combom, a tegnapi edzést nem is tudtam megcsinálni, inkább nyújtottam helyette. Úgy voltam vele, hogy elindulok, aztán ha fáj, megállok, nem erőltetem. Együtt rajtoltunk el Olivér fiammal, aki maratonra készül, ez volt az utolsó hosszú futása a verseny előtt. Gyakorolta a frissítést, én pedig gondoltam, hogy ez alapján a verseny alapján ki tudom kalkulálni a maratoni tempóját. Nem terveztünk közös futást, nem beszéltünk meg előre semmit. Az első néhány kilométeren aztán kiderült, hogy közös a tempónk, olyan ami mindkettőnknek jólesik. A 25 kilométer alatt keresztül-kasul futottunk Pécs legszebb részein, és közben hol Olivér mesélt egy-egy helyről, ami neki fontos vagy érdekes (ő itt jár most egyetemre), hol pedig én sztoriztam neki az itt töltött egyetemista éveimről. A combomat pedig már nem is éreztem, időközben "varázsütésre" elmúlt a fájdalom. És nemcsak, hogy jókat dumáltunk közben, de jól ki is egészítettük egymást. Az emelkedőkön ő húzott fel (volt elég, a Mecsekoldalban), a lejtőn én voltam a gyorsabb. Amikor neki ment rosszabbul én biztattam, amikor belassultam (volna), ő segített. Közben kalkuláltuk a tempót, hogy jó volna 5:15-ös átlag alá menni, de végül annyira belemelegedtünk, hogy 5:05 alá sikerült kerülnünk.
A célegyenesben olyan eufóriát éreztem, mint talán még soha, pedig volt egy-két emlékezetes célbaérkezésem.
Azt hiszem, amíg élek, nem felejtem el ezt az érzést.
