Bigfoot 200 beszámoló
„Csak kövesd a vonalat az órádon! Csak kövesd a vonalat az órádon! Csak kövesd a vonalat az órádon!” Ez volt az utolsó gondolatom, ami akkora megmaradt. Ez volt az, amit órákon át halkan mormoltam magamban vagy hangosan kiabáltam. Minden mást elvesztettem már. Nem voltak gondolataim, az agyam teljesen lekapcsolt, minden információ eltűnt, nem voltam képes semmit sem érzékelni a külvilágból, semmi sem jelentett kapaszkodót. Csak ez az egyetlen gondolat volt, ami megmaradt, mintegy utolsó szalmaszál - és tudtam, hogy ebbe kell kapaszkodnom, mert ezen múlhat minden. Nem szabad elfelejtenem, ezt kell csinálnom. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Nem arról, hogy a pálya melyik részén, hanem arról sem, hogy a nagyvilágban. Otthon az erdőben? A Mecsekben? A Bükkben? Afrikában? USA-ban? Azt sem tudtam, hogy kerültem oda, mit keresek én ott... Nem tudtam, mióta vagyok úton, nem tudtam, meddig fog tartani. Nem tudtam, hova vezet az utam. Láttam néha embereket magam körül, de nem ismertem fel őket, nem értettem, ők miért vannak ott. Hallottam néha, hogy beszélnek hozzám, de mintha egy burában lettem volna, nem fogtam föl. Aztán újra egyedül maradtam. Nem éreztem semmit, csak teljes ürességet. Csak mentem, mentem előre, és magamban beszéltem: „Csak kövesd a vonalat az órádon!” Sötét volt, a lámpám fénye világította meg az utat, valahol távolról mintha vízcsobogás szűrődött volna be a fejembe hosszú órák óta. „Lehet, hogy egy tó körül bolyongok? De miért kell ezt tennem?” Nem tudtam. „Csak kövesd a vonalat az órádon!” És én csak néztem a Garminomat és mentem előre.
A harmadik éjszaka voltam ekkor úton a Bigfoot 200 Endurance Run ultra-terepfutó versenyen, valahol 230 km körül járhattam. Az első 48 órában nem aludtam, és a harmadik napon is csak 1-2 órát, így a kialvatlanságtól és a kimerültségtől szinte teljesen elvesztettem a kontrollt, amikor már csak ez az egy mondat maradt meg a valóságból. Talán az Ultra Gobi felkészülés miatt vésődött be ez a gondolat ennyire: a track a minden, ezen fog múlni minden. Aztán a következő frissítőállomáson sikerült aludnom és visszatérnem a valóságba… Igaz csak átmenetileg.
Pedig olyan jól indult minden. Az Ultra Gobi elmaradása sokként hatott rám, hisz minden energiámat abba öltem az elmúlt hónapokban. Nemcsak az edzéseket hanem a mentális és a gyakorlatias felkészülést is. Tudtam, hogy nem szabad veszni hagyni mindent, amit abba beletettem, és mihamarabb kell találnom egy versenyt, ami ugyanolyan kihívást jelent a testnek és léleknek. Hála két cseh futótársamnak, akik hozzám hasonlóan pórul jártak a Góbival, sikerült beneveznem a Bigfoot 200-ra, ami egy 330 km hosszú, 13.000 méter szintemelkedésű nonstop terep verseny az USA nyugati partja közelében a Cascade-hegységben. Utánanéztem, hogy ez egy színvonalasan (biztosan) megrendezett, rangos verseny - így gyorsan elintéztünk mindent, és 4 nappal aztuán, hogy törölték az Ultra Gobit én már a repülőn ültem Portland felé. Szerencsére, volt azért sok hasonlóság a verseny logisztikájában, így pl. a már előre elkészített csomagjaimat, amit a frissítőállomásokra kellett küldenem, csak át kellett variálnom, de nem kellett a nulláról kezdenem mindent. Volt 4 napom arra, hogy fejben felkészüljek: tüzetesen átnézzem a verseny útvonalát, szinttérképét, a frissítőállomások helyeit, megtervezzem, kb. mikor merre fogok járni, mit hova küldjek előre stb. Igyekeztem minél több információt beszerezni a pályáról, de tudtam, hogy azért ez egy nagy ugrás lesz az ismeretlenbe…
Az utazás simán ment, a szállásunk bő egy órányira volt a majdani célterülettől, ahol a verseny előtti napon volt a rajtszámátvétel, orvosi vizsgálat és tartottak egy részletes ismertetőt a versenyről. Na ezt hallgatva kicsit összeugrott a gyomrom… Pénteken hajnalban autóztunk el a célhoz, onnan buszokkal vittek minket a rajtba. Jó hosszú út volt… Gondoltam is, hogy ezt majd le kell futni, csak nem erre az aszfalton, hanem fent a hegyekben… Jó hangulatban készülődtünk a rajtterületen, fotózkodtunk a Yetivel, amit errefelé Bigfootnak hívnak, majd 9 órakor elrajtoltunk. Rajtam compressportos zokni, nadrág, póló volt, Kilpi felső, Salomon cipő és zsák. Ez utóbbi jóval kisebb és könnyebb volt, mint az előző sivatagi versenyeimen, mert nem kellett a meleg ételeinket, hálózsákot, derékaljat magunkkal vinnünk, csak az egyéb kötelező felszereléseket, kulacsokat. Térerő nem volt, ahogy szinte az egész versenyen sem. Egyszer tudtam beszélni Gyurival, ekkor kb. 9 órája futottam, később már nem - de lehet, hogy jobb is… Néha becsippant a telóm, hogy jött egy üzenet, de hiába próbáltam ekkor hívni vagy írni, már nem volt térerő. Az első nap sokszor néztem, hogy megy-e, aztán elengedtem ezt az egészet, mert sok energiát elvitt, és folyamatos csalódást okozott, vagyis nem segítette a versenyzésemet.
Az első nap viszonylag szépen tudtam haladni, ahol tudtam, futottam, ahol nehezebb volt a terep, vagy felfelé mentünk, ott gyalogoltam. Voltak nagy köves, sziklás részek, volt szép erdős single track, voltak folyóátkelések, ahol combig ért a víz, volt, ahol drótkötélbe kellett kapaszkodva felmennünk egy szakaszon - szóval volt minden… A vizet forrásokból, folyókból kellett felvennünk - ezeket a pontokat precízen jelölték az itinerben. Én csináltam magamnak egy kis táblázatot, amibe beírtam szakaszokra bontva két pont közti távot, szintet, limitidőt, ezt befóliáztam és ezt néztem meg mindig, hogy mi vár rám. Két frissítőállomás között (amiből 14 volt az úton, változó: 15-30 km távolságra egymástól) GU gélt ettem, plusz sót, GU Roctane port kevertem be, minden jólesett. A táj lenyűgöző volt, ekkor még volt erőm és kedvem, úgyhogy csináltam is pár képet.
Estig szépen ment is minden, és kb. 100 km-nél járhattam, amikor leszakadt az ég. De olyan elementáris erővel, amit még nem tapasztaltam. Pár másodpercenként dörgött - villámlott, a koromsötétből hirtelen kivilágosodott minden. A legrosszabb az volt, hogy nyílt terepen mentem, esélyem sem volt, hogy behúzódjak valahová, frissítőállomás meg több órányi távolságra. Nem szépítem, nagyon féltem, annyira, hogy elbőgtem magam. Ott voltam a világ végén, mindentől, mindenkitől távol az éjszakában, körülöttem meg csapkodtak a villámok. Csak azt tudtam, hogy haladnom kell és bízni benne, hogy a következő villámcsapás már távolabb lesz. A túlélőfóliát a derekamra csavarva próbáltam menni, de a vihar folyton lekapta rólam, hiába dugtam be a kompressziós zoknim szárába. Egészen más így átélni egy vihart, mint otthon, ahol magunkra zárjuk az ajtót és ablakokat míg elcsendesedik minden. Marcipánra (a nagyobbik vizslámra) gondoltam, aki rettentően fél a dörgéstől, amint meghall egyet a távolban, már reszketve bújik hozzám. Ki tudja, talán az elmúlt évezredek hasonló viharai hagytak nyomot a génjeiben. Most már igazán át tudtam érezni, hogy mit érezhet ő. Gondolatban hozzábújtam, hogy most vigyázzon ő rám. Csak később tudtam meg, hogy a viharban elhagytam a kis plüss vizslámat, amit a zsákomra akasztva vittem már az Atacama-, és a Namib sivatagban is. Szerencsére egy utánam jövő versenyző észrevette és felvette a földről. Emlékezett rá, hogy nálam látta, és amikor utolért másnap egy állomáson, visszaadta. Teljesen meghatódtam. A vihar órákon át tartott, volt, hogy feltűnt mellettem egy fickó, de nem jelentett vigaszt - ahogy elnéztem, még jobban be volt tojva, mint én… Aztán mire hajnalodott, végre alábbhagyott a vihar és elállt az eső.
Mondanom sem kell, totál szétáztam, hiába volt rajtam esőkabát az alatta lévő tollpihés dzsekim használhatatlanná vált, mert kis golyókká álltak össze a pihék benne. A legrosszabb az volt, hogy a cipőm és zoknim ezt követően sem száradt meg, hiába nem esett már. A levegő nedves maradt, helyenként az aljnövényzet is vizes volt, meg néha szemelt is az eső még. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy nem küldtem előre váltás meleg száraz ruhát, csak pár pólót, így nem tudtam átöltözni, sokáig nagyon fáztam. Úgy gondoltam, hogy a második nap még megyek, és nem alszom, csak ha már nagyon nem bírom tovább. Így is volt: az első 48 órában nem aludtam - ami talán szintén hiba volt. A frissítőállomásokon eltöltöttem 1-2 órát, ahol próbáltam kicsit pihenni, amíg kiszolgáltak. Mert az ellátás tökéletes volt: amint beértünk, körbevettek, kérdezték, mire van szükségem. feltöltötték a kulacsaimat, és kezembe nyomtak egy étlapot (!), hogy mit kérek enni. Amit megkívántam, azt rögtön el is készítették. pl. frissen sütöttek palacsintát, melegszendvicset, vegaburgert, szinte bármit. Az étvágyam jó volt, jól is estek az ételek. A második naptól már nem is tudtam megenni a szintetikus dolgokat, csak a természetes ételeket. Volt, hogy csomagoltattam szendvicseket az útra, és azt ettem. Ahogy teltek az órák, persze egyre fáradtabb voltam, és lassultam. De folyamatosan kontrolláltam, hol tartok, milyen tempót kell mennem, hogy beérjek majd a célba. Versenyezni az élbollyal nem tudtam, nagyon erős tempót mentek - azt láttam, hogy komplett csapattal vannak, akik az állomásokon öltöztetnek, etetnek, itatnak, zsákot rendeznek - de ami a legnagyobb segítség, hogy lehetett váltva kísérni a futókat, amolyan iramfutóként. De cseppet sem bántam, hogy én egyedül vagyok - így teljesen más kihívás és élmény volt végigérni - én pedig most az ilyen élményért jöttem.
Az igazi problémáim a 2. napon jelentkeztek először: elkezdett fájni a talpam - gondoltam vízhólyag lett rajta, így nem törődtem vele különösképpen, mentem tovább órákon át, de egyre jobban fájt, már alig tudtam rálépni, amikor a következő állomáson megnézte az eü. személyzet, és kiderült, hogy a fél napos vizes zokniban futástól, gyakorlatilag leázott a talpamról a bőr. Körberagasztották az egész lábfejemet, hogy ne közvetlenül a sebre lépjek - ez nagy könnyebbség volt. Később egyre nehezebben tudtam járni, éreztem, hogy dagadnak a lábaim, nem férnek el a cipőmben. Így szegényt elkezdtem vagdosni: először a bokám körül, aztán a nyelvénél, majd az ujjamnál - aztán mikor már így sem volt elég, akkor tovább nagyobbítottam a lyukakat. A baj csak az volt, hogy így viszont nem védte semmi az ujjaimat, így amikor belerúgtam valami kőbe, akkor csillagokat láttam. Közben azért szépen lassan fogytak a kilométerek, de ahogy fáradtam, egyre gyakrabban kezdett ki-kapcsolni az agyam. Amikor már nem bírtam tovább ébren lenni, egyszerűen beburkolóztam a túlélőfóliámba és ledőltem az út mellé egy negyed órára - nem érdekelt, hogy fűbe, kőre, vagy hova. Az alvás mindig segített visszakerülni a valóságba. Ilyenkor mindig újra tudtam, hol vagyok és mi a dolgom Aztán mentem tovább. Sokat gondoltam a családomra, a gyerekekre, kutyáimra, igyekeztem erőt meríteni mindenkiből. Sokat járt eszemben a Bátor Tábor lelkes csapata is, akiknek a CherryGo-val adományt gyűjtöttünk az előző hetekben. Egy-egy gyengébb pillanatomban, amikor elveszettnek éreztem magam mindig arra gondoltam, hogy nem ehhez kell a bátorság, amit én csinálok, mert ez csak egy kaland, hanem azoknak a gyerekeknek és szüleiknek, akik a betegségükkel küzdenek meg. Szóval miattuk is mennem kell.
A fizikális fájdalmaim egy darabig egyre erősödtek, aztán már nem éreztem semmit, vagy inkább más nem jutott el a tudatomig - egyfajta védekező mechanizmus lehet ez. Sajnos a lábfejem egyre jobban dagadt és fájt, olyannyira, hogy a kompressziós zokni több helyen teljesen belevágott a bőrömbe és kidörzsölte. Le sem tudtam venni, úgy kellett levágni a lábamról. Cserezoknim meg nem volt - szerencsére kaptam egy utcait „kölcsön” az egyik segítőtől - így a maradék kb. 100 km-t abban tettem meg. A fáradtságtól és kimerültségtől egyre többször kerültem egy szürreális világba, egyre többször hallucináltam. Ezzel egyébként közel sem voltam egyedül, a célban sok társam hasonló élményekről számolt be. Láttam az út során magas épületeket, embereket - még egy hatalmas télapót is - akitől viszont megijedtem. A legviccesebb kép az volt, amikor egy fátyolba burkolózó kecskét véltem felfedezni az út szélén… Sokszor vesztettem el a fonalat, és pl. azt hittem, hogy csak egy edzésen vagyok, és nem értettem, hogy miért ilyen hosszú, és miért kell minden hegycsúcsra felmennem. A legdurvább az volt, amikor egy férfi versenyzőtársam ébresztett fel az út szélén és öltöztetett meleg ruhába, hogy ne hűljek ki, majd kísért pár órán keresztül, amikor egyszer csak az kattant be, hogy bántani akar, és azért mondja csak, hogy menjek vele le a völgybe, ahol majd kapunk reggelit. De én nem értettem, hogy miért kapnánk reggelit az erdő közepén, és biztos voltam benne, hogy valami rosszban sántikál. Ezért, ahogy tudtam megiramodtam visszafelé, fel a hegyre, ahonnan jöttünk. Futottam, ahogy csak bírtam, ő kiabált, hogy menjek vele, de ekkor már vissza sem mertem nézni. Addig mentem, amíg szembe nem jött két másik futó, akik megnyugtattak és elkísértek a következő pontig, ahol megkaptuk a reggelit. Én aludtam egyet, és kitisztult a kép. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy valakiről, aki segített, ilyen szörnyűségeket gondoltam. A célban persze egymás nyakába borultunk. Azt mondta, tudta, hogy csak hallucináltam és azt is tudta, hogy leszek olyan kemény, hogy megcsinálom.
Szóval így teltek az órák, de rengeteg gyönyörű pillanattal is megajándékozott ez a négy nap. Sosem fogom elfelejteni például azt, ahogy óriásfenyők közt futok egy kanyargós ösvényen, ahol iciri-picirinek érzem magam, mint egy mesében, vagy azt a pillanatot, amikor az egyik hegycsúcson kicsit aludtam és felébredve azt láttam, ahogy a hold fénye megcsillan a túlélőfóliámon, miközben ezernyi csillag ragyog az égen, amerre csak nézek.
Az utolsó éjszaka és reggel pedig már biztos voltam benne, hogy beérek, nagyon boldog voltam. Sosem voltam még ennyit kint egy pályán, sosem voltam még ennyire magamra utalva, sosem tettem még meg egyben ekkora távot. Igaz ez nem is egy klasszikus futóverseny volt, egészen más kihívásokat kellett leküzdenem, mint eddig - és nagyon boldog vagyok, hogy sikerült. A célban még órákon át feküdtem, miközben örülhettem a beérkező futóknak. (Végül 100-an értünk be a 159 indulóból.)
A lábam, most a verseny nevéhez méltóan valóban „big foot” lett, sajnos sebes is, de ezek mind csak múló problémák, az élmény viszont örök marad.
Köszönöm a szurkolásotokat, köszönöm a családom támogatását, edzőim (Coacholi, Judit Koller) felkészítését, szponzoraim támogatását:
Köszönöm a CHERRISK támogatását.
Köszönöm a MOL támogatását.
Köszönöm a Szerencsejáték Zrt támogatását
Köszönet: GARMIN.hu, GU - #guforit, Rudy Project Hungary, KILPI, Miénk a terep - Salomon, #compressporthungary,