Baleset után
Szeretném megköszönni azt a rengeteg jókívánságot, üzenetet, amit elmúlt napokban kaptam Tőletek a balesetem óta. Szerencsére szépen gyógyulok: főleg testileg, de lelkileg is – még ha ez utóbbi lassabban is megy. Fizikálisan napról napra jobban vagyok. A lényeg, hogy nem tört el semmim, a fejemen és a karjaimon lévő sebek szépen gyógyulnak. A nyakam és a vállaim vasárnap estére kezdtek el igazán fájni, valószínűleg megrántottam az itt lévő izmokat. Két napig úgy tudtam csak megfordulni, mint aki karót nyelt, a járásom is inkább hasonlított egy robotéra, mint egy emberére, de tegnap este elmentem egy masszázsra, ami sokat segített. Azt mondta a fizioterapeuta hölgy, hogy szerinte sokat segített az erős törzsizomzatom abban, hogy megtartsam magam a gázoláskor és a földetérésemkor, ennek is köszönhető, hogy nem csaptam be jobban a fejemet. Ebben lehet valami, utólag is köszönöm Jutkának – a személyi edzőmnek – a „felejthetetlen”, „sohavégetnemérő” erősítő gyakorlatokat. Vasárnap reggel mertem először megnézni a tükörben a hátsómat, ahol az autó nekem ütközött. Mit ne mondjak, szépen kikerekedett a fenekem a zúzódástól. Tulajdonképpen egész formás, jó feszes lett. Szinte sajnálom, hogy egyoldali, és hogy el fog múlni…
Hétfőn már dolgoztam, még ha csak csökkentett üzemmódban is, mert nem tudtam, mennyire leszek képes sokat állni, vagy egyáltalán benézni a betegek szájába. Úgy tűnik sikerült, mert senki nem panaszkodott arra, hogy rossz fogát húztam ki. Vagyis inkább arra, hogy a jót.
Bár itt viccelődök, de azért ez nem jelenti azt, hogy lelkileg is túl vagyok mindenen, sőt… Két napig mást sem csináltam, mint mindenkinek aki kérdezte, és magamnak is folyton csak azt bizonygattam, hogy minden rendben, jól vagyok, próbáltam tartani magam, aztán tegnap délelőtt egyszer csak kitört belőlem a feszültség, és egy óráig csak bőgtem. Tudom, hogy hatalmas szerencsém volt, hogy nem tört ketté a lábam, a gerincem - és az egész életem, ijesztő újra átélni azokat a pillanatokat.
Az a vicces, hogy - bár néhány pillanat kiesett az ütközés után – eszembe jutott, mi volt az első mozdulatom, mikor „magamhoz tértem” az úton fekve. Szerintetek? Hát persze: lestoppoltam a Garminomat, hogy vége a versenynek… Szóval, az automatizmusok működnek egy ilyen helyzetben is. Amúgy szép hosszú hetem lett volna - mivel készülök/tem az UltraBalatonra - de a sofőr lecsippentett egy 20 kilométert belőle. Hogy a baleset nyomán mi lesz az UB-vel, egyelőre nem tudom. Ma mindenesetre megpróbálkoztam a futással, hogy lássam, van-e esélyem még edzeni, és szerencsére úgy néz ki, hogy tudok futni. Igaz, nagyon óvatosan mentem, de nem fájt se a fejem, se a lábam, se a fenekem. A legrosszabb az volt, hogy minden egyes zajra összerezzentem, mikor elhúzott mellettem egy autó, hiába futottam viszonylag távol az úttól lévő járdán, kerékpárúton. Mindegy, majd elmúlik. A vizslák sokat segítenek ebben is, jó kis terápiás kutyák.
Szóval a lényeg, hogy nemcsak a csontom, hanem a futás iránti kedvem is töretlen. Vigyázzatok magatokra, ölelek mindenkit!
