Badwater élménybeszámoló
Badwater... Ha csak leírom a szót, már beleborzongok - akkora álom volt számomra ez a verseny, ami végül megvalósult. Talán 2010 körül mesélt róla először Kónya Ákos, a történeteiből leginkább az útra festett „fehér csíkra” emlékeztem, amit a verseny során végig figyelt – mert inkább fel sem nézett. Tavaly Vajda Zoli sikeres teljesítésével megpecsételődött a sorsom. Faltam a versenyről szóló videókat, a ”Running on the sun” trailerét minden hozzám közelálló embernek megmutattam, borzasztóan vágytam rá, hogy ott lehessek. Lassan megbarátkozott a gondolattal a családom is. Próbáltam elmagyarázni nekik, hogy ez nem valami szörnyűség, hanem egy hatalmas kaland.
fotó: Lubics György
Kónya Ákos és Vajda Zoli segítségével túlestem a nevezési procedúrán: az elmúlt évek teljesítései közül a a Spartathlon, a Milano-Sanremo, és az Ultrabalatonok számítottak, ezen kívül ki kellett fejtenem, hogy miért szeretnék indulni, írnom kellett a céljaimról, a barátaimról, meg kellett adnom, hogy kb. hány óra alatt szeretném lefutni a versenyt. Februárban derült ki, hogy kiválasztottak a 100 induló közé: ujjongva ugráltam örömömben. Nagyon megtisztelőnek éreztem már az indulás jogát is. A 100 résztvevő 1/3-a ráadásul nő, ami azért elég ritka az ultraversenyeken, inkább 10 % körül szokott lenni.
Április közepéig még nem erre a versenyre készültem célirányosan, hanem a 12 órásra Sárváron - ami előtt sajnos kaptam egy bélgyulladást, és ezért a 12 órás felkészülésem vége és maga a verseny sem sikerült. Ezek a problémák viszont kellettek ahhoz, hogy észbe kapjak: túl sok mindent vállaltam az ezt megelőző időszakban. Nagyon sokat dolgoztam a rendelőben, motivációs tréningeket tartottam, otthon hónapokig nem volt segítségem, de próbáltam maximálisan helytállni, igyekeztem az edzéseket 100%-osan megcsinálni. Tulajdonképpen nem is éreztem, hogy folyamatosan stresszelek, de a bélgyulladás jelezte, hogyha ez így megy tovább a Badwaternek lőttek.12 órát végig lehet szenvedni így is, de 35 – 40 órát már nem.
Segítséget kellett kérnem. Otthon Anci heti kétszer besegített a házimunkába. A rendelőben az asszisztensnőmmel megbeszéltük, hogy csak ő ad időpontot, mert én nem tudok nemet mondani. Gáborral, az edzőmmel abban maradtunk, hogy leteszem a pulzuspántot, és próbálok nyomás nélkül futni. A családom pedig segített, amiben csak tudott.
A változtatások meghozták az eredményt, közel 2 hónap kínlódás után elmúlt a bélbajom, tudtam normálisan készülni. Bár a pulzuspánt már rajtam volt, az adatokat csak edzés után néztem meg, hogy ne nyomasszon a dolog. Gyorsító munkát idén abszolút nem végeztem, leginkább futottam, ahogy jól esett. Persze a dombozások azért adtak némi plusz ingert. Úgy gondoltam a Badwateren a tempónak úgysem lesz semmi jelentősége. Utána ráérünk majd gyorsítgatni.
fotó: Simonyi Balázs
A felkészülés május elejétől szólt célirányosan a Badwaterről, félig - meddig lutri volt, hogy melyik elem lesz hasznos, hiszen ilyen helyzetben még sosem voltam, ami a hőmérsékletet illeti. Májusban, amikor még nem volt meleg itthon, heti 3 – 4 alkalommal szaunában edzettem 45 fokon 30, majd 50 perceket futottam a sima, kinti edzés után. Épp egy akkora infraszaunánk van, amibe befért egy kis mechanikus futópad. Mértem a súlyomat futás előtt, után. 2 liter folyadékvesztés /óra volt az átlagom. Az igazat megvallva elég durva volt, rosszabb, mint „élesben”, de utólag hasznosnak találom. Júniustól leginkább a déli órákban edzettem, hiszen akkor már itthon is 30 fok körüli volt a hőmérséklet, a szauna már csak fekve ment, 1-1 órákat 60-70 fokon. 150-160 kilométereket futottam hetente, a felkészülés legnehezebb részében 180 km alatt kicsivel, ami a heti 2 erősítés, 3-4 szauna mellett nem volt sétagalopp, főleg, hogy a rendelőben is rengeteg volt a munka, napi szinten 1-1,5 órát rá kellett húznom a rendelési időre és a srácoknak is szükségük volt rám, nem beszélve arról, hogy nekem mennyire szükségem van a velük töltött időre. Ja, és a házban akad még 2 törődésre vágyó kutya és 1 férj is. :-) Utóbbi, aki teljes mellszélességgel támogatott, intézte az amerikai utazást, szállást, segített a mindennapok túlélésében.
Tudtam, hogy a frissítés nem fog úgy működni, mint az elmúlt fél évben, hiszen a saját készítésű püréim nem lennének túl praktikusak a sivatagban, visszatértem hát a jó öreg Sponserhez, tudtam, hogy amíg azt meg tudom inni, az óránkénti 3 db sótabletta mellett semmi másra nem lesz szükségem. Hosszú edzéseken szépen működött a dolog, a Vérkör volt a főpróba, ahol szerencsére jó meleg is volt, így ki tudtam próbálni a frissítést, de azt álmomban nem gondoltam, hogy gyomorproblémák nélkül teljesítem a Badwatert.
A verseny hétfő este 11-kor indult, előtte 6 nappal utaztunk Los Angelesbe, Vajda Zolival és a férjemmel Gyurival. Zoli unokatesójánál aludtunk, aki a szervezésben rengeteget segített, nagyon hálásak vagyunk neki. Nélküle nem ment volna ez így elsőre. Rengeteg dolog van, amit csak Amerikából lehetett intézni, pl. a kísérőknek kötelezően viselendő fényvisszaverős póló, vagy a "Biffy Bag" rendelése, amibe a „nagy dolgokat” kellett a szabályzat szerint végezni a verseny során, hogy ne a parkot piszkítsuk össze. Ezen kívül elintézte, hogy a 120 liter vizünk megfagyjon a rajtig, a versenyen pedig zömében ő vezette a kísérőautónkat.
Az időjárással hatalmas szerencsénk volt, 40 fok körül volt kedden, ami napról napra emelkedett, az utolsó Los Angeles-i edzésemet már 50 fok körüli hőmérsékleten futhattam, megtapasztalva, hogy lesz 4,5 km alatt a jegesből forró víz a kezemben és a kulacs fekete kupakja szinte égetni tud. A rövid futásokon kívül az utolsó napok kirándulgatással, pihenéssel teltek. Közben megérkezett Simonyi Balázs is, így már teljes volt a csapat.
Vasárnap utaztunk el Death Valleybe. A legnagyobb parám a versennyel kapcsolatban az volt, hogy kiszállok a Halálvölgyben az autóból és olyan meleg lesz, hogy azt fogom érezni, nem tudok itt futni. Akkor ugyanis mi lesz? Gyakorlatilag végigmentünk autóval az útvonalon visszafelé, kivéve az utolsó nagy hegyet.
fotó: Lubics György
Kiszálltunk sokszor, volt, hogy szinte égett a fülem, de szerencsére azt nem éreztem, hogy nem tudok itt futni, sőt, már inkább indultam volna. Verseny előtti nap, már a csapatpólónkban feszítettünk, amiért köszönet a 42k.hu-nak.
fotó: Simonyi Balázs
Vasárnap volt a rajtszám felvétel és eligazítás, ahol a huszadik e-mail után huszonegyedjére is elmondták a szabályokat. Tudni kell, hogy ez egy agyonszabályozott verseny. A leglényegesebbek: futónként egy kísérőautó lehet, 2-4 kísérő ember, akik között lehetőség szerint legyen egészségügyi dolgozó és BW teljesítő, vagy korábbi kísérő. A futó az úttest bal oldalán futhat, egyszerre csak 2 ember mehet át hozzá. Az autó jobb oldalt parkolhat, 4 kerékkel a fehér vonal mögött. A bal oldali ajtón csak a sofőr szállhat ki. Iramfutó lehet 76 km után, de csak a futó mögött futhat. Kötelező mellények, villogók elől-hátul… Megannyi betartandó szabály, kiemelve, hogy ha nem tartod be, kizárnak. Frissítőállomás nincs, mindent a versenyzőknek kell saját maguknak biztosítaniuk.
Hétfőn délelőtt még kirándultunk kicsit a rajt helyszínére, így az autóból láttam, hogy a szinttérképen síknak tűnő első 28 km közel sem az. Utána megebédeltünk, én egy jókora sajtos pizzát és lefeküdtem aludni, amíg a fiúk kirándultak még egy kicsit. Sikerült is 3 órát aludnom, aminek nagyon örültem, mert a következő két éjszaka ébrenlét nem tűnt egyszerűnek még így sem.
A rajtnál Compressport zoknit, nadrágot, pólót viseltem, rajta a fényvisszaverő mellénnyel, Nike rövidnadrággal és a szokásos Nike Vomero cipőmet.
fotó: Valmir Nunes
A pálya végig aszfaltos volt, így emiatt is jó volt ez a cipő. Sokan kérdezik jó-e kompressziósban futni. Azt hiszem ez egyén függő. Nekem nagyon jó, mert a vénás keringésem alapból pocsék, egy végigdolgozott délután végére már mindig ödémásak a lábaim. Amíg nem voltak ilyen termékek a hosszú versenyek végén teljesen bevizesedett a lában, szinte hajlítani is alig tudtam. Próbáltam így is úgy is. A meleg órákban áthúztam a sivatagi ruhámat. Most azt gondolom, legközelebb ezzel nem variálnék, maradna végig a kompressziós. A cipőm is végig a Vomero volt (ugyanaz, nem kellett váltani), csak a nagy lejtőre húztam át Hokát, hogy ne csapódjak akkorákat. A csillapítás miatt megérte, a körmeim miatt nem. :-)
A versenyen egy célom volt: beérni valahogy. Nem tudtam, mire, hogy reagálok majd, abban maradtunk Gyurival, hogy szépen végigmegyek, legfeljebb, ha a végén hiányérzetem lesz, visszajövünk.
Az első rajtzóna este 8-kor, a második este 9:30-kor volt, mi 11-kor indultunk, ami a helyszínen telesen követhetetlenné tette a versenyt. A rajthoz autózva meglepett, hogy a korai zónákból mennyien gyalogolnak már a kis emelkedőkön is. A rajtnál valamivel 40 fok fölötti hőmérséklet volt, jó kis szembeszéllel, úgyhogy rögtön jéggel a topban, karszárban, jeges sállal a nyakamban indultam.
fotó: AdventureCORPS
A terv az volt, hogy a kísérőim 2 mérföldenként megállnak, cserélik a fél literes kulacsomat, amit a kezemben vittem, adnak friss jeget, sálat és lespriccelnek. Nagyon profi volt minden. Vajda Zoli locsolt, Gyuri jegelt, itatott, sálat cserélt, sótablettákat adott, Sarkadi Zoli vezetett, Simonyi Balázs segített, amiben tudott.
fotó: AdventureCORPS
145-ös maximális pulzusban egyeztünk meg Gáborral, de 135 fölé nem mentem, így is eléggé elől voltam, amit abból láttam, hogy Harvey Lewissal kerülgettük egymást. A 67 km-es pontig szinte semmi érdemleges nem történt. Az emelkedőket simán lehetett futni. Futottam, ittam, jegeltek, bár azt éreztem, hogy még így is elég melegem van. Az első nagy emelkedő ezután következik. Eredetileg úgy volt, hogy Zoli felfut velem, de közben mindketten jobbnak láttuk, ha csináljuk az eddig bevált módszert, így felfutottam egyedül. Időközben megvirradt, de szerencsére kicsit felhős volt az ég, így nem kezdett el rögtön tűzni a nap.
fotó: Simonyi Balázs
Ezen a szakaszon 27 km-en emelkedtünk 1500 métert. Utólag talán ez az a szakasz az, amit máshogy csinálnék. A leírásokban több helyen olvastam, hogy csak az első 600 m emelkedést kell kocogni, utána fel kell gyalogolni. Nem éreztem, hogy sok lenne, amit csinálok, a pulzus is alacsony volt, így szinte végig futottam, de ez nem egy átlagos verseny a hőség miatt másképp ütnek a dolgok. Ez az, amit Zoli is mesélt, de amíg nem vagy ott nem érted… Az emelkedő után jön egy jókora lejtő: 14,5 km alatt 1000m szintcsökkenés. Bevallom otthon ettől a szakasztól tartottam legjobban, nem igazán bírja a combom a kemény lejtőket, nem még ilyen hosszan. Nagykanizsa környékén van egy jó meredek 900 m-es lejtőm, ott edzettem erre. Volt, hogy 15-ször föl-le. Ezen kívül bringáztam is nagy ellenállással, hogy a combfeszítőm erősödjön. Ezek a dolgok egyébként nagyon beváltak, mert a combomnak semmi baja nem volt a végére.
A lejtő vége felé jött az első borulásom fejben. Úgy beszéltük meg, hogy Panamint Sprigsben letusolok és átveszem a sivatagi ruhámat a következő nagy emelkedő előtt, amit úgy terveztünk, hogy Zolival meggyaloglunk. Panamint Springs viszont nem a lejtő alján volt, ahogy képzeltem, hanem még 7 kilométert kellett odáig futni emelkedőn.
fotó: Simonyi Balázs
Ezek utólag hülyeségeknek tűnnek, de ott kiakadtam kicsit. Lényeg, hogy felértem végre, Zoli is nekiállt átöltözni és pedig mentem tusolni. Egyébként szerencse volt, hogy az út mellett volt néhány parkolóban WC, így nem kellett használni azokat a speciális wc-s zacskókat, amiket a versenyre kötelezően előírtak - ezt a 4 fiú kísérőm miatt elég kellemetlennek éreztem volna, a folyóügyeket pedig az éj leple alatt simán el lehetett végezni. A zuhanyzóba menet sírtam először, fogalmam sincs miért, csak úgy jött, ami tök furcsa, hiszen még épphogy 110 km-t futottam… A tusolás, ruhacsere jót tett és kezdtük is a mászást Zolival. Itt 13 km-en emelkedtünk durván 1000 métert. Pont a legnagyobb melegben voltunk az emelkedő aljában, dél körüljárt az idő, ahogy terveztem. Mert persze voltak előzetes kalkulációim, volt térkép a konyhafalon, voltak mondatok, amikhez nyúlhattam egy-egy szakaszon. De ezeket itt azért elég rugalmasan kezeltem, inkább egy viszonyítási alapot adtak. Úgy gondolom, sokat segített most is a mentális felkészülés, ezerszer végiggondoltam, hova jövök, mi fog rám várni,hogy fogok megküzdeni a problémákkal, mit akarok elérni.
Az emelkedőn Zoli permetezett végig, de azt hittem sosem érünk fel. A tetőn pont borús volt az ég, a távoli hegyek mögött narancssárga villámok cikáztak, tényleg mesebeli volt! Úgy gondoltam visszaveszem a kompressziós ruhámat, nem kell már a sivatagi. A nadrágomat levéve eléggé meglepődtem, a lábam kőkemény, forró és vörös volt, pedig végig fedte ruha. Ezt még most sem értem,miért…
fotó: Simonyi Balázs
A fiúk szerint nagyon rosszul néztem ki fenn, falfehér voltam,remegtem. Én csak arra emlékszem, hogy menni akarok, elindulni futni, mert innen már egy futhatóbb rész jön. Naiv voltam, itt kezdődött csak az igazi kálváriám. A korábbi teljesítők részidőit nézve, szinte hihetetlen volt, hogy miért haladnak ilyen lassan a következő 70 km-en, ahol pont lehetne futni a terepviszonyok miatt - gondoltam, de innen már én is csak alig tudtam futni. Egyszerűen nem hittem el, hogy így marad, próbáltam újra és újra megindulni, de nem ment. Sok emlékem nincs az egészről, inkább csak Gyuri mesélte. Volt, hogy feküdtem a kocsi mellett 10 percet, volt, hogy ültem 5 percig. Egyszer lefeküdtem a második éjszaka közepén 20 percet aludni, de közben olyan hányingerem lett, hogy ki kellett szállnom a kocsiból. Egyébként a frissítés végig jól működött, csak egyszer fordult fel a gyomrom, és hánytam, a hasam végig nem fájt, hasmenésem sem volt. Óránként napközben kb. másfél liter folyadékot ittam, a Sponser mellé néha ettem egy-egy gélt, datolyát, banánt. Az energiát tekintve 60 gramm szénhidrátbevitel volt a cél óránként, ami hellyel-közzel meg is valósult. Visszatérve a versenyhez: ha valaki megelőzött, próbáltam futni vele. Érdekes volt, hogy nem mentek el sokan mellettem, arra gondoltam, talán akkor előztek meg, amikor pihentem. A hongkongi lánnyal kerülgettük egymást, azt hittem órákkal előttem ért célba, olyan szépen mozgott. Az eredményhirdetésen derült ki, hogy órákkal utánam… biztos aludt valahol. Szóval az egész követhetetlen volt. Térerő nem volt, így a kísérőim sem tudtak információt arról, hogy is állok. Volt néhány check pont, ahol felírták az áthaladók idejét, de komplett információt nem kaptunk. Közben a fiúk is próbáltak mozgásba hozni, volt, hogy Balázzsal elindultam, de pár perc után úgy éreztem, összecsuklok. Nagyon furcsa volt az egész, mintha betegen próbálnék futni, nem volt erőm. Néha egyedül haladtam, „bezárkóztam”, néha kértem, hogy jöjjön velem valaki.
Az, hogy feladjam, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, csak az, hogy mennem kell, és minden egyes lépéssel kevesebb van a célig.
fotó: AdventureCORPS
Egy alternatívát láttam a befejezésre, ha akkor és ott meghalok. Őszintén szólva volt, hogy erre vágytam, annyira kimerült voltam, és ezt mondtam is Gyurinak. Azt mondta, eljön az is, de nem most, úgyhogy fussak inkább. :-)
Mindeközben persze fogalmunk sem volt már, hogy állok a mezőnyben, én úgy éreztem, hogy nincs már ember, aki nem hagyott el, de különösebben nem is érdekelt, be kell érni, ennyi.
fotó: Simonyi Balázs
Az utolsó nagy emelkedőn Gyurival gyalogoltunk fel. Tűzött a nap, úgy éreztem, hogy 10-es skálán 15-ös a fáradtságom, de még mindig próbáltam hozni a maximumot, ami elég röhejes lehetett, mert lehet, hogy négykézláb jobban haladt volna bárki.
fotó: Lubics György
A cél előtt 10 km-el nagyon jött fel rám egy lány (Amy, aki végül második lett), gyanús volt, hogy nem azért küzd ennyire, hogy ne ő legyen az utolsó, próbáltam menni utána, de ő csak távolodott. A végén már nem akartuk elhinni Gyurival, hogy van még följebb… Itt 21 km-en 1400 métert emelkedünk még.
fotó: Lubics György
Persze a célegyenes sem egyenes, hanem tök meredek, nehogy már be tudjak futni. Elég gyakori mondat lett, az: „Ezt nem hiszem el”! Itt már nem álltam meg, valószínűleg a jeladómmal volt a gond, mert többen is írtátok, hogy sokáig nem mozdult a cél előtt.Aztán persze ennek is vége lett. A cél előtt összeálltunk Zolival, Gyurival, Balázzsal, és befutottunk.
fotó: AdventureCORPS
Sarkadi Zoli közben kiszállt a csapatból Lone Pine-nál (195 km), mert pihennie kellett, hiszen ő már másnap dolgozott.
Célba érés után megkaptam az övcsatot és a finisher pólót. Kiderült, hogy negyedik lettem - hihetetlen volt!
fotó: AdventureCORPS
Ezt követően 2-3 órán át tartott az „ide tuti nem jövök többet” érzés, ami aztán megváltozott.
fotó: AdventureCORPS
A legkülönlegesebb verseny volt, ahol valaha indultam. Boldog vagyok, hogy teljesítettem!
Néhány kérdés még tőletek, amiről eddig nem írtam.
Kérdeztétek, hogy legközelebb mit csinálnék másképp. Talán ezeket: kicsit lassabban futnék 67 km-ig, az első hegyet nem futnám - csak félig, 2-3-szor visszahűteném magam jeges fürdővel, ami most a tervezetthez képest elmaradt, mert úgy láttuk, hogy nincs rá szükség.
Az időjárással szerencsém volt, többször felhős volt az idő, így az itteni viszonyokhoz képest nem volt extrém a hőség, nap közben max. 45C fok lehetett.
Így is fogyott a jég, az út során kb. 8 nagy zacskóval használtam el.
fotó: Lubics György
A súlyomat mértük verseny előtt és alatt is, hogy a folyadékveszteséget objektivizálni tudjuk szükség esetén, de ezzel nem volt gond, tartottam. „Veszélyes” szituáció nem volt, végig kontroll alatt voltam, nem hiába szükséges ennyi kísérő a versenyen.
fotó: Lubics György
A badwateres tetkó még nem dőlt el. :-)
A verseny közben néhány órán át fájt a csípőm, egyéb kifejezett fájdalmam nem volt. Utána viszonylag gyorsan regenerálódtam, egy-két napig sántikáltam. Még nem futottam, de már hiányzik. :-)
Legközelebb a Spartathlonon fogok indulni szeptemberben.
Régen azt gondoltam a Badwaterről, hogy nem futóverseny, csak egy őrültség. Most azt gondolom, hogy az. A környék gyönyörű, de ezt nem a versenyen láttam, hanem a pályabejáráson, hisz egyébként a Badwater egy végtelen hosszú fehér csík az út szélén….
fotó: AdventureCORPS
Most alig egy héttel a verseny után már vágyom vissza. Nem tudom, hogy mikor jön össze, de szeretném újra végigcsinálni…
Köszönöm a szurkolást, egészen elképesztő, mennyien követtétek az eseményeket.
Köszönöm a csapatom, az edzőm, a családom,barátaim segítségét!
Köszönöm a MOL Magyarország támogatását, hogy elindulhattam ezen a versenyen.
Köszönöm a Szerencsjáték Zrt támogatását, hogy elindulhattam ezen a versenyen.
Köszönöm a Zala Megyi Önkormányzat támogatását, hogy elindulhattam ezen a versenyen.
