Antarktisz Ultra - zárónap
Antarktisz 250, zárónap - Élménybeszámoló Szilvitől
A képen Szilvi, a 6 szakaszos antarktiszi ultrafutó verseny céljában, miután 197,3 kilométerrel győzött. De, hogy miként élte meg az utolsó napot, amikor 50,4 km-rel végül bebiztosította az első helyét, azt már mesélje el ő: „Tartottam a mai naptól. Elég szoros volt az első 5 szakasz, megküzdöttem a vezetésért, amit már nem akartam elveszíteni, de nem tudtam, mennyi tartalék van a japán lányban. Az elején mindig nagyon bekezdett, a végét általában én bírtam jobban. Úgy gondoltam, ha az első felében nem engedem el, akkor utána már nem is tud majd elmenni. Este azt mondták, 9 órás futamra számítsunk. Bő 4 km előnyöm és még 20 percem volt. Elég lesz! Csak erősnek kell maradnom… Az éjjel nagyon rosszul aludtam, nagy hullámok voltak, ide-oda billegett a hajó, leestek a cuccok a polcról. Olyan vacak volt az idő, hogy biztos voltam benne, lefújják a mai etapot. Négy óra előtt keltem, fél 5-kor volt reggeli. Hatkor indultak a zodiacok a partra. Elég para volt, hullámzott a víz, mint állat. Ma egy olyan szigeten futottunk, ahol még van aktív vulkán. ( Ez a Deception-sziget volt, ha valaki olvasni akar róla). A pálya fele vulkáni kőzettel borított, másik része havas volt. Kb. a verseny felétől ideért az antarktiszi nyár, és jó kis jégkásában futottunk. Nagyon csúszott, de a csúszásgátló szöges hágóvas nem volt jó a köves rész miatt. A japán csaj rögtön az elején rám ragadt, és több mint 4 órán át boldogított. Ha futottam, futott, ha gyalogoltam az emelkedőn, ő is. Volt pár próbálkozása, hogy elmegy, de nagyon figyeltem rá, nem engedtem messze, és gyorsan belefáradt a tempóváltásba, mindig beértem. Egyszer aztán megállt frissíteni - szerintem akkor adta fel - és utána már nem ért utol. Eddig ez lett a legtempósabb futásom, köszönhetően a japán lánnyal való meccsélesnek és a kevésbe mély hónak. Felszabadultam, tudtam, hogy ez a győzelem már meglesz. Élveztem, erősnek éreztem magam, úgy éreztem, elfutnék akár a világ végére is. Vagy inkább haza, mert már ott voltam. Egyszer csak szóltak, hogy ez lesz az utolsó kör, innen nagyrészt gyalogoltam. Elbúcsúztam az antarktiszi futásoktól, megköszöntem, hogy Gyuri (Én! ) és a srácok vannak nekem és mamámnak is, hogy rám hagyta az erejét. Ott volt, és nagyon büszke volt. Persze eközben már sírtam… Ugyanúgy nem láttam semmit, mint pár napja, amikor szakadt a jeges havas eső, de ez most egészen más volt. Közeledtem a célhoz, elővettem a magyar zászlót, és azzal futottam be. Úgy éreztem, abban ott volt velem mindenki, aki lélekben velem volt az elmúlt napokban. Mikivel átöleltük egymást, könnyeztünk egy sort, és fáradtan, de boldogan készülődtünk a visszaútra. Amikor a hajó felé jöttünk a csónakkal, akkora hullámok voltak, hogy 4-5 totálisan beterített, mintha kaptam volna a fejemre egy-egy vödör jéghideg vizet. „Persze” a hosszú pehelykabátomra nem vettem fel a vízálló réteget, így az csurom víz lett, remélem nem ment tönkre. Hátha szükségem lesz rá még egyszer itt. Csak vicceltem! (Ó, jaj! Mindig így kezdődik!) Képzeljétek, a rajtzónában feküdt egy cuki nagy fóka. Érdekes, hogy nem félt az emberektől. Futás után volt ebéd a hajón, az étvágyam még nem acélos, de majd visszajön. Délután összecsomagoltam mindent a nagy bőröndbe, ami nem kell már. Nagyon készülök haza. (Siess, úszik a lakás! ) Azt hiszem, holnap lesz az eredményhirdetés. Még nem is fogtam fel, hogy megnyertem a versenyt, de holnap Mikiékkel ünneplünk majd! Ő is olyan ügyes volt – büszke vagyok rá! Most, hogy vége van a versenynek, mindenki felszabadult. Vacsinál volt egy hatalmas csokitorta: „Gratulálunk a Racing the Planet teljesítőinek!” felirattal. A tortát nekem és az első helyezett srácnak kellett felvágni. Menő volt, az egész hajó gratulált. Koccintottunk, én leküldtem egy gin-tonikot, majd előadásokat néztünk az Antarktiszról. Most lefekszem, mert nagyon hullámzik a víz, szédülök és nem jó a gyomrom. Ez a hülye tengeribetegség. ( No meg a gin-tonik.) Köszönöm mindenkinek a szurkolást! Mindenkit ölelek: Enyhén Tengeribeteg Szilvi”
Lubics Gyuri
