Atacama-crossing, összegzés
6 nap, 250 kilométer, Chile, sivatag - és ami mögötte van
Meghatottan állok egy magyar zászlóval a kezemben a világ túlsó felén, valahol egy sivatag széli poros kis városka főterén berendezett célterületen, fejem felett kifeszített felirat: Atacama crossing 2018. Boldog vagyok. A könny egyre csak csorog a szememből és egyre szélesebb csíkokat húzva maga után tisztítja le az arcomra száradt út porát. Hosszú volt az út. Nagyon hosszú.
Évek óta készültem rá, hogy egyszer kipróbáljam magam. Úgy, ahogy eddig még sohasem. Úgy, hogy csak magamra vagyok utalva. Úgy, hogy nincs mellettem senki körönként, 10-, vagy épp 20 kilométerenként egy frissítőállomáson. Úgy, hogy magam kelljen cipelnem mindent, amire szükségem lesz egy hétig a sivatagban mialatt megteszek 250 kilométert a „sorstársaimmal”. Iszonyatosan vonzott ez a kihívás. Az év elején úgy éreztem, készen állok. Az utóbbi hónapokban mindent a sikeres teljesítésnek rendeltem alá. Tűző napsütésben, téli ruhában edzettem órák hosszat. Egyre nehezebb súlymellényben, egyre többet futottam. Amikor legelőször 5 kilóval kimentem, alig tudtam hazavonszolni magam. Mi lesz ebből így? Aztán szép lassan hozzászoktam. Rengeteget erősítettem a vállam, hátam. Próbálgattam az expedíciós ételeket. A verseny előtt gyakorlatilag kiköltöztem az udvarunkon felállított sátorba és úgy aludtam napokig. Akit ismertem, és otthon volt a témában, órákat kérdezgettem, szakkönyvet bújtam, beszámolókat olvasgattam. Kérdés, kétely így is rengeteg volt bennem egészen a rajt pillanatáig: elég ruhát viszek? Nem túl sok ruhát viszek? Elég étel lesz nálam? Tudok majd egyáltalán enni? Mi lesz, ha nem esik jól az étel, és másnap nem tudok futni? Nem fagyok szét éjjelente? Nem fogok eltévedni? Hogy fogom bírni a magasságot? Mi lesz velem, hogy egy hétig nem hallom a családomat? El fogom bírni a hátizsákom ennyi napon át? Mekkora cipőt vigyek? Hogy fogok elférni a hátizsákomban? Tudtam, hogy számos kérdésekre csak ott, a sivatagban fogok választ kapni, de bíztam benne, hogy sikerült jó döntéseket hoznom.
Az egyértelmű volt számomra, hogy célom csakis a biztonságos célbaérkezés lehet. Mivel fogalmam sem volt, hogy számos dologra miként reagál a szervezetem, ezért most nem küzdhettem a helyezésekért, csakis magammal szabadott törődnöm. Utólag bevallom, váratlanul rosszul reagáltam a tengerszint feletti magasságra, amikor kiérkeztünk a helyszínre. A rajt előtti napokban 2500 méter magasan edzettem párszor, de hiába a lassú tempó, úgy vettem a levegőt, mintha maximális terheléssel futnék mondjuk egy maratont. Aggasztott a dolog: mi lesz velem az első napon, 3200 méteren? Ennek megfelelően minden nap nagyon óvatosan kezdtem, ahogy Olivérrel (az edzőmmel) és Gyurival (a férjemmel) megbeszéltük: az első 1-2 kilométer csakis séta, aztán lassú kocogás, de mindig csak addig, amíg a légzésszámom és a lépésszámom megfelelő arányban áll egymással. Így szerencsére minden rendben volt, haladtam a magam tempójában. Hol futva, hol gyalogolva - ahogy bírtam. A napokról külön nem írnék, azt olvashattátok a napi beszámolókban.
A lényeg, hogy minden napot úgy éltem meg, hogy az maga a csoda. Én még magam ilyen jól talán sosem éreztem magam ultratávú futóversenyen. Talán, mert nem „versenyeztem”, csak tapasztaltam. Megéltem a pillanatokat, amiket a sivatag megadott nekem ebben a hétben. Napról napra szembesültem vele, hogy milyen kis pont vagyok ebben a hatalmas mindenségben, és egyszerűen élveztem, hogy részese lehetek ennek a végtelennek. Nem akartam meghódítani a sivatagot, csak örültem, hogy enged eggyé válni önmagával.
Egy ilyen több napos sivatagi versenyen végérvényesen a helyükre kerülnek a dolgok. Kristálytisztán látszik mi az ami fontos, és mi az ami nem. Olyan tisztán tapasztaltam meg mindezt, ahogy éjszakánként a milliónyi csillag ragyogott felettem az égen. Kellenek az ilyen napok, órák, percek, amikor az ember átlépi addigi saját határait, hogy önmagát és az életet jobban lássa, megértse, értékelje. Nem kell ehhez persze a sivatagban futni, meg lehet mindezt tapasztalni például egy hajnali futáskor az erdőben, vagy máshol, máshogy. A lényeg, hogy engedjünk a vágyainknak, és merjük átlépni a saját magunk által-, vagy mások által számunkra felállított határokat, hogy megélhessünk addig nem tapasztalt dolgokat.
Tudom: ahhoz, hogy ilyen tudatállapotba kerülhessek, szükséges volt a kemény felkészülés, az évek alatt megszerzett tudás, erő, tapasztalat. Anélkül csak kínlódás, feladás lett volna a vége. Így viszont tudtam élvezni a sziklákat, a hegyeket, a dűnékre felkapaszkodást, majd lefutást, a végtelen egyeneseket, a remegő horizontot, a Napot, a homokot az arcomban. Sokszor azt gondoltam magamban, biztos meghibbantam, hogy ezt élvezem. Persze, hogy fájt a hátam - az első napokban egyre jobban, aztán hozzászoktam, elmúlt. Persze, hogy sokszor úgy éreztem, alig tudok nyelni, olyan száraz a szám, mindjárt kisebesedik. Persze, hogy égetett a nap. Persze, hogy kemény menet volt 250 kilométeren keresztül menni, futni. De minden nehézségről tudtam, hogy le fogom küzdeni, mert le akarom. Mert minden rossz csak átmeneti állapot - éreztem, hogy nem maradhatok most alul!
Amikor befutottam a célba, olyan extázist éreztem a lelkemben, mint futóversenyen még soha. Percekig csak zokogtam. Azt hiszem, ekkor tudatosult bennem, hogy mennyi mindent kaptam az elmúlt napokban.
És olyan büszkeséggel sem tartottam még a magyar zászlót, mint ott, Chilében, a világ végén, valahol egy sivatag széli poros kis városka főterén, ahol talán azt sem tudják, merre van Magyarország. Amikor felemeltem, úgy éreztem, benne van mindenki, akinek mindezt köszönhetem. A családom, akik mindvégig támogattak, bátorítottak, mellettem álltak, Olivér, aki értő módon felkészített, Judit, aki kíméletlen szertettel erősített, barátaim, futótársaim, akikkel együtt edzhettem, megannyi környékbeli ember, akik bíztattak, fő szponzoraim, akik nélkül elérhetetlen lett volna ez a verseny, támogatóim, akik a maguk kiváló termékeivel tették könnyebbé a teljesítésemet, és sok-sok magyar ember: Ti is, akik velem együtt éltétek át az elmúlt napokat és szakadatlanul bíztattatok. Mind-mind benne voltatok abban a zászlóban.
Köszönöm!
Szilvi
Köszönet:
MOL csapat, Szerencsejáték Zrt. GARMIN.hu, Nike, Raidlight, Compressport Hungary, GU - Raven brands Hungary, Rudy Project Hungary, PETZL - Granit Design Kft
Köszönöm a MOL-nak, hogy támogatásával segítette részvételemet az Atacama crossing-on!
Köszönöm a Szerencsejáték Zrt-nek, hogy támogatásával segítette részvételemet az Atacama crossing-on!
