Atacama-crossing, 6. nap (szombat)
Szilvi megírta az utolsó másfél nap történéseit, fogadjátok szeretettel:
„A csütörtöki 79 km-es nap után a péntek a pihenésé volt. Reggel ért be az utolsó futó, mindenki megtapsolta. Furcsa, hogy nem kellett futni - lehet, hogy jobb lett volna, ha megyünk tovább egyből. Így csak nyüglődtünk. Borzalmasan meleg volt, nem lehetett igazán pihenni, mert ömlött rólam a víz, pedig nem csináltam semmit, ragadt mindenem. A lábfejem gyulladt, kicsit fájt és mindenem bökött a homoktól. Egész nap üveges jéghideg kóláról, finom kajákról és tusolásról ábrándoztunk. A legtöbb embernek a lábával volt gondja, a sátrunkból Kimmienek es Sandranak is rondán elfertőződött. Páran emiatt kényszerültek feladni a versenyt. Az enyém egy-két vízhólyagot leszámítva istenes, de ez semmiség. A szemem gyulladt kicsit a széltől, homoktól. Amúgy minden happy. Kaptam egy zacsi földimogyorót Simmietől, ami nagyon jólesett.
Este zenélt a táborban egy helyi zenekar, hangulatos volt. Aztán jött az est meglepetése, amire senki nem számított: minden futó kapott a szervezőktől egy igazi zsemlét és egy almát. Viccesen hangzik biztos, pedig én régen örültem ennyire valaminek. El tudjátok képzelni milyen mennyei íze van egy friss péksüteménynek egy heti „űrkajálás” után? Na és az alma! Annak az íze egyszerűen leírhatatlan volt! Ilyen finom vacsora után tértem nyugovóra - utoljára a sivatagi táborban. Nem tagadom, vegyes érzéseim voltak. Egyfelől nagyon fárasztó volt már a „kempingezés”, másfelől viszont olyan élményekkel gazdagodtam, mint még soha, és sajnáltam, hogy vége szakad ennek a kalandnak.
Pénteken 9-kor volt a rajt. Mondták a szervezők, hogy a célban kapunk majd pizzát, úgyhogy mindenki nagyon motivált volt. 13 kilométer volt már csak hátra a 250-ből. Amolyan jutalomjáték. Én magam úgy döntöttem, hogy amennyire lehet, megfutom rendesen ezt a szakaszt, mert még éreztem magamban elég erőt hozzá. Ráadásul volt egy plusz motivációm is: történt ugyanis, hogy a versenyben 1 perccel előttem álló ausztrál lány a 3. napon levágott pár kilométer dűnés szakaszt a cél előtt. Egy dél-afrikai sráccal futottam éppen, amikor láttuk, hogy nem a pályán fut, hanem lerövidíti azt a célterület felé (pedig egyértelműen látszottak a jelzések), próbáltunk neki kiabálni, de nem törődött velünk. Nagyon bántott a dolog, mert érthetetlen volt számomra, hogy miért akar valaki így előnyhöz jutni. Kíváncsi voltam, jelzi-e a szervezők felé, hogy „véletlenül” pályát tévesztett, akik ez esetben időbüntetés terhe mellett tovább engedték volna menni. De nem tette meg. Szóval nagyon bosszantott ez a dolog, úgy voltam vele, hogy csakazértis megmutatom neki, hogy nem teheti meg ezt egy magyar csajjal. A helyezés nem is érdekelt, csak az, hogy ne így végezzen előttem.
A pálya gyakorlatilag sík volt, viszonylag jól futható talajjal. Igyekeztem a rajt előtt megszabadulni minden fölösleges cuccomtól, hogy könnyebb legyen a zsákom, és csak 1 liter vizet vittem magammal. Az elején szokás szerint lassabban kezdtem, hogy megszokjam a terhelést, aztán vettem fel egy gyorsabb tempót. Féltávhoz érve értem utol a lányt, de sokáig csak direkt a nyomában haladtam, miközben ő egyre többször pillantott hátra. Láttam a mozgásán, hogy szét van esve, én meg úgy éreztem, szárnyalok. Aztán egyszer csak fogtam magam és elléptem mellette. Nem ment simán, mert „véletlenül” eltalált a botjával (hogy mik vannak!), de nem érdekelt. Magasabb fokozatba kapcsoltam és otthagytam. Kb. 10 percet vertem rá.
A célbaérkezés felejthetetlen volt. Szóltak a dobok, lengtek a zászlók és egyszer csak feltűnt San Pedro évszázados kis temploma, a célterület. Nyeldestem a könnyeimet. Beértem a célba.
Megcsináltam! Aztán feltört bennem az elmúlt hónapok-, hetek-, napok minden kétsége, fájdalma, feszültsége, öröme. Elsírtam magam. Egy darabig eltartott, mire összeszedtem magam, és összeölelkeztem a többiekkel. Annyira meg voltam hatódva, hogy még a várva-várt pizzát sem kívántam. Megvártam, míg mindenki célba ér, aztán elsétáltam a szállodába.
Most itt vagyok a hotelben, túl az első tusoláson (na persze meleg víz, az nem volt!) és egy isteni salátán, finom pirítóssal, jéghideg kólával. Boldog vagyok.
Este eredményhirdetés, holnap pedig indulok haza, már alig várom, hogy újra átölelhessem a családom. Köszönök mindent!”
Szilvi végül 41 óra 49 perces összesített idővel a 4. helyen végzett (korosztályát megnyerte). A versenyt a férfiaknál Ho-Chung Wong (Hong-Kong), a nőknél Lara Raynolds (Dél-Afrika) nyerte.
Köszönöm figyelmeteket, holnaptól visszaadom Szilvinek a billentyűzetet, aki ígérete szerint majd egy kis összefoglalóval jelentkezik a hétfő reggeli kávé mellé.
Lubics György