Atacama-crossing, 3. nap (kedd)
39 kilométer volt a keddi etap, mely a szervezők leírása szerint az egyik legkeményebb szakasz a versenyen. Bár az előző napokhoz mérten kevesebb a szintemelkedés (és csökkenés), de a talajviszonyok nagyon nehézzé teszik a futást: a „sósivatagos” rész olyan, mintha fagyott brokkolikon kellene lépkednie a futóknak, ugyanakkor sok homokos, dűnés rész is próbára teszi a versenyzőket. Az útvonal itt elég közel vezet San Pedróhoz, ahol Szilvivel a verseny előtti napokat töltöttük és futottunk párszor, így egy kicsit talán ismerősként mozoghatott a környéken. Mindenesetre a beszámolójából ez nem derül ki, romantikus emlékeket nem idézett fel, csak egy fél mondattal utalt kapcsolatunkra. :-)
A kommunikáció sajnos „akadozik”: a tegnapi levelemet nem kapta meg - amit a rendezvény belső levelezési rendszerén keresztül tudok csak küldeni, egyéb lehetőség nincs a kapcsolattartásra. De nem adom fel, újra küldöm - bélyegre nem kell költeni. :D Szerencsére az ő levele viszont „szokás szerint” hajnali fél 3-kor landolt a virtuális postaládámban:
„Éjjel nagyon hideg volt, de azért aludtam. Nem tudom, de talán most volt a leghidegebb éjszaka - vagy csak fáradok, és annak érzem. Mindenesetre jó, hogy hoztam magammal plusz vastag ruhát, amiben alszom, hiába is kell végigcipelnem az úton.” (Szilvi éjjelre elvitte magával a legvastagabb téli futónadrágját, pizsama helyett egy hosszú vékony-, egy vagy kettő hosszú vastag futópólót ölt magára, van nála széldzseki, egy melegítő bélés, plusz a hálózsák, aminek a felső része olyan, mint egy téli kabát.)
„Napközben viszont ma 43 fok volt. Szóval a napi átlaghőmérséklet teljesen rendben van! :-) Nehéz ilyen melegben haladnom, egész végig tűz a nap. A „megszokott” hűtés-, jegelés nélkül durva. Így, amikor már órák óta a napon megyek, és kezdek „elbódulni” akkor jégkockákról álmodozom.
.jpg)
A mai nap futás szempontjából is nagyon kemény volt, az első szakaszon (kb. 14 km) még tudtam „rendesen” haladni, de aztán jött a sósivatag, kb. 10 km. Csak gyalogolni lehetett, így sem volt egyszerű. Minden lépést meg kellett fontolnom, nehogy kimenjen a bokám. Utána homok, szikla felváltva, majd kb. 5 km bazi nagy dűnékre föl-le. Az utolsó szakaszon egy dél-afrikai sráccal mentünk, ami jó volt, mert nem mindenhol látszottak a zászlócskák, amivel az utat jelzik - én meg nem szerettem volna a szomszédos Bolíviában kikötni.
A látvány hihetetlen, de a tegnapi flow nem jött, hiába másztam fel egy csomó dűnére. A hátam brutál mód kivan, úgy nézem, 2 körmömnek annyi, plusz egy kisebb vízhólyagom is lett. Szóval adtam is, kaptam is. Igazságos ez a sport. :-) Jó volt beérni a célba. A táborban már mindenki fáradt és büdös, de alapvetően élvezzük. :D
Szerdán hosszú nap less, sok só, szorítsatok! Egyébkent a lábam teljesen jó izomzatilag, a gond csak a vállam és a hátam. A vállamhoz, ha hozzáérek is fáj, pedig le van ragasztva. Ez ilyen szakma ;-)”
(Azt hiszem, ezt az utolsó félmondatot nekem szánta Szilvi, mert a Badwateren ezzel a nem túl szerencsés mondattal próbáltam „bíztatni”, amikor nagyon kivolt - amit már el is felejtettünk volna, ha nem látjuk újra a „Halálvölgy”-ben. Azóta is sokszor a fejemhez vágta, milyen „empatikus” voltam akkor.)
Szóval, végül 7 óra 22 perc alatt letudta Szilvi a keddi szakaszt, ezzel 7. lett a női mezőnyben, ahol három nap után szintén a 7. helyen áll.
Ma pedig abban a „szerencsés” helyzetben van, hogy folytathatja tevékenységét ebben a szakmában - 48 kilométere lesz rá.
Lubics György