Antarktisz Ultra, 2. és 3. nap - élménybeszámoló
Hétfő délután megkönyörült rajtam Emil, a virtuális postás: egyszerre kézbesített hat levelet Szilvitől, melyeket szombat délután óta írt. Ezeket fűztem egybe és továbbítom nektek.
Első rész, melyet a szombati, második szakasz után írt – ekkor futott 38 kilométert, és állt az élre. Így élte meg ezt a napot: „Ma őrült egy nap volt. Reggel nagyon nagy szélvihar volt. Kb. 30 másodpercet voltam a fedélzeten, de szétfagytam. Úgy volt, hogy ki sem tudunk menni futni, aztán délutánra jobb lett az idő, és partra szálltunk. Erős szél fújt, de sütött a nap. A napsütésen kívül nem sok élvezet volt benne. Hogy konkrétabban fogalmazzak, borzalmas itt futni. Egyfolytában beszakadt alattam a hó. Eddig csak halvány elképzelésem volt róla, de most már tudom, mit is takar a mondás: küzd, mint malac a jégen. Na, ez én vagyok az Antarktiszon. A pulzusom olyan, mintha 4:30-ban futnék otthon, küzdök, de nem haladok. A bokám teljesen kicsinálódott. A hó még szemüvegben is vakít, alig látom, hova lépek, ami ezen a talajon nem túl előnyös. Nem merek sokat inni, nehogy meg kelljen állnom pisilni, mert akkor lehet, odafagyok, és sosem indulok el újra. A zselét áttettem kis kulacsba: egy gond volt, nem lehetett kinyomni, mert befagyott. Azt hiszem ez a legdurvább futásom, ami valaha volt. Mikinek már mindkét bokája kifordult. Ő is szenved. Ma jót röhögtünk, mikor ez volt az első mondata, mikor meglátott a futás után: “Szilvi, ugye milyen fasza kis verseny is volt az a Badwater?” Hát, igen. Nem tudom, hogy fogom ezt végigcsinálni. Végül 38 km-et futottam, 950 méter szint lett benne. A ruhát most eltaláltam. A szöges hótalp kezdettől rajtam volt. A cipőm mindig beázik, de a vízálló zokni szuper, a bőröm nem ázott fel. „Élmények” a futáson kívül is voltak: a csónakunkat vezető jóember - ami kivitt minket a szigetre - szerintem azt hitte, hogy egy jó kis tengerparti banánozásra fizettünk be, mert úgy repesztett a part felé, hogy majdnem kiestünk. Végigsikítottuk az utat, de buli volt. Visszafelé pedig akkora hullámok voltak, hogy úgy kellett átszállnunk a hajónkra, hogy közben folyton odacsapta a zodiacot a víz a hajó oldalához. Mindenki le volt sápadva rendesen. Na de a lényeg! Nem hiszitek el mi történt! Ma olyan szigeten futottunk, ahol voltak pingvinek. Már alig vártam, hogy láthassam őket, annyi klassz képet láttam róluk. Erre futok békésen, gyönyörködöm bennük, élvezem, hogy köztük lehetek, erre az egyik pillanatról a másikra az egyikük megtámad! Odarohan hozzám, se szó, se beszéd, felborít, és elkezdi ütni a csőrével a lábam. De úgy rendesen. Teljesen lesokkolódtam. Két másik futó rohant oda hozzám, ők kergették el. Azt hittem ezek cuki állatok…. Biztos nem véletlenül támadott meg, tudom, hogy én futottam az ő területükön, de ez akkor is váratlanul ért. Vicc nem? Már csomó helyen futottam a világon, ahol megtámadhatott volna valami vadállat – amitől be is voltam rezelve – de semmi nem történt. Erre az Antarktiszon megtámad egy pingvin.Tudom, egy egyed alapján nem lehet megítélni egy egész állatfajt, de most kicsit átértékelődött bennem a pingvinek iránti szeretet. Összegezve: örülök, hogy túléltem a napot. Azt, hogy hogy fogok tudni futni holnap, még nem tudom…És azt sem, mit fogok érezni a pingvinek iránt.”
Második rész – a vasárnapi futás előtt: „Ma nagyon fáradtan ébredtem, rettentő gyenge volt a lábam. Nagyon kilehetek, mert éjjel csatakra izzadtam. Egész nap próbáltam enni-inni, kétszer aludtam is 15 percet. Megkaptam a „leader” rajtszámot, azon leszek, hogy ne veszítsem el. Kemény lesz. Az amerikai srác, aki vezet, azt mondta reggel: a kedvenc pillanata a tegnapi napról az volt, amikor a magyar fogorvost megtámadta a pingvin, és az abu-dhabi postahivatalnok megmentette.”
A vasárnapi futás után – mikor Szilvi 36 km-t tett meg (amivel 2. lett a napi szakaszon, és továbbra is vezet, de ezt nem tudta még, amikor írt): „A mai nap nagyon nehéz volt. Végig futottam, remélem sikerült megtartanom az első helyet. Holnap kiderül. Rohadt mély volt a hó. Nagyon nehéz itt futni. Van egy sáv, ahol előbb-utóbb letapossuk a havat, de előzni nagyon nehéz, mert elsüllyed az ember. Szóval rohadt küzdelmes. Nagyon fújt a szél, tiszta lila volt az arcom a végére. A pingvintámadásom helye is szép lila lett. Márkus Öcsinek biztos tetszenék. Képzeljétek, ma láttunk egy csomó bálnát. Hihetetlen. Csodásak a jéghegyek is, olyan gyönyörű kék színük van, amilyet még sosem láttam.”
Harmadik rész. Ez a legfrissebb, ez már mai!: „Ma jobb formában ébredtem, mint tegnap, de azt érzem, hogy a mai futásig sokat kell innom. A reggelinél az ablakon át, a vízben úszkáló pingvineket néztem. Kicsit kezdek megbocsájtani nekik.
Tegnap elveszítettem a zsákról a plüss vizslát, de egy srác rögtön észrevette és visszaadta. Ma jól felkötözöm, nem szeretném elveszíteni szegényt. Ölelek mindenkit – szurkoljatok! Immár Lilára fagyott Szilvia” A negyedik szakasz ezekben a percekben kezdődik (hétfőn este), és várhatóan hat órán át fog tartani. A verseny nehézsége többek között az is, hogy nehezen lehet előre kalkulálni, mennyi is van még vissza. Elvileg még három szakasz, benne egy dupla hosszúságúval – ami talán holnap lesz. Majd meglátjuk, egyelőre szurkoljunk, hogy ma ne támadja meg semmi Szilvit, igyon eleget, de ne fagyjon rá a wc-re, ne menjen ki a bokája, ne zöldüljön be rajta semmi, bármennyire is örülnének ennek a fradista barátaink, ne veszítse el a kis vizslát, és tudja megtartani az első helyét, ha lesz hozzá ereje! És szurkoljunk Mikinek is!
Lubics Gyuri