Antarktisz Ultra - az utolsó levél

Antarktisz 250 – az utolsó levél  - Élménybeszámoló Szilvitől

Jött még egy levél Szilvitől, melyben leírja a visszaút történéseit, és a versenyről is mesél néhány dolgot. Úgyhogy, még egy utolsó alkalommal fogadjátok ezt szeretettel - (zárójelben szerkesztői megjegyzéseimmel):

„Péntek este elég rosszul aludtam, reggel kihívás volt felállni az ágyból. Nagy hullámok vannak, baromira szédülök, alig tudok menni. (Khm. A tegnap esti gin-tonik. Orvosi berkekben ezt másnaposságnak hívjuk. És a berkeken kívül is.) Az este nem tudtam letusolni, mert egyszerűen nem tudtam megállni a fürdőben, úgy dülöngélt a hajó. Ráadásul ijesztően recseg-ropog is. Azt hiszem, ma is társasjátékozni fogunk egész nap - méghozzá a „Maradj talpont!” Ha újraindul a tévében, tuti benevezek, mert itt elég nagy tapasztalatot szereztem. (Már hívtam is Gundel Takács Gábort.) Olyan, mintha egész nap részeg lennék, de durván. Csak kapaszkodva tudunk menni, de úgy is csak bizonytalanul. Jó lesz, ha már kiérünk a Drake-átjáróból, de az még több mint egy nap. Valahogy most máshogy jönnek a hullámok, mint idefelé. Azt már írtam, hogy a versenynapok alatt is kértem még egy tengeribetegség-elleni tapaszt, mert bár akkor nem voltak ekkora hullámok, de a folyamatos imbolygás miatt akkor is sokszor volt hányingerem. Beszélgettünk a hajókapitánnyal. Mesélte, hogy ez a vidék az egyik legkegyetlenebb hajózási szempontból, nyáron az Északi-tengeren hajózik, az babaúsztató ehhez képest. Ráadásul kiderült, hogy pár napja ugyanitt a viharos időben a hatalmas hullámok kitörtek egy, a miénkhez hasonló expedíciós hajón pár ablakot, ami több embert megsebesített és egyvalaki meg is halt. Na, már csak ez a hír hiányzott nekem... Vannak minden nap előadások, amik nagyon szórakoztatók és érdekesek. Délután a maté teáról volt szó. Most legalább megtudtam, mennyire fontos ez az itteni embereknek és milyen fontos nekik, hogy megosszák veled. Már tudom, hogy kell elkészíteni és fogyasztani. Meg is kóstoltuk Mariannával. (Ő Roskovics Miki felesége, aki önkéntes segítőként vett részt a versenyen.) Nagyon jó, hogy itt vannak. Örülök, hogy közelebbről megismerhettem őket, nagyon jó emberek. Miki egy hatalmas küzdő. Rengeteg problémája volt, hol az egyik, hol a másik bokája volt kétszeresére dagadva, volt, hogy a térde. A pihinapon tengeribeteg lett, hányt egész éjjel, így nyomta az utolsó versenynapot. Megállapítottuk, hogy ez volt a legkeményebb versenyünk eddig. Aki kívülről nézi, csak azt látja, hogy hóban futkosunk, de talán elképzelni sem tudja, milyen volt. Nemcsak a futás, hanem az egész. Nagyon kellett végig koncentrálni. Onnantól, hogy beöltöztél a hajón, átnéztél mindent, és mentőmellényben beálltál a hajó ajtajába már küzdelmes volt. Sokszor csak a fejemre húztam a kapucnit a zodiacban, és próbáltam kizárni a világot, elfogadni a rám csapódó vizet, a fagyos szelet és a gondolatot, hogy ilyen körülmények között fogok futni 5-6 órát. A parton a nehéz zsákokkal felmászni, átvenni a futócipót, kamáslit, spikeot… Mindezt megfagyott kézzel. Futás után pedig ugyanez vissza. Igazából gépiesen csináltam, napról-napra kitapasztalva a rituálé helyes sorrendjét, ami a legkevesebb fájdalommal jár. A futás alatti nehézségekről beszakadásokról, szintről, időjárásról már sokat írtam, azt nem ismételném meg. Jó sokat “b...megoltunk“ (kisípoltam) Mikivel, mikor néha együtt haladtunk - volt, hogy szívből utáltuk, de tegnap este már azt mondtuk, megérte! Visszanézve, biztos életünk egyik legnagyobb élménye lesz. Marianna több napon is a célterületen volt, ott segített. Annyira jó volt, hogy magyarul biztatott minket! Időnként pedig át tudtam ölelni, ami extra erőt adott. Azt mondta, nagyon nagy élmény volt neki látni a küzdést, és utolsó nap azt a mentális harcot, amit a japán nővel vívtunk. Igen, így utólag visszagondolva nagyon jól csinálta a japán lány, hogy rám tapadt, és próbált nyomást helyezni rám. Elsülhetett volna máshogy is, de végül ő rogyott meg. Mondjuk, számomra nem volt kérdés, hogy a végsőkig fogok küzdeni. (Számomra sem! Kemény vagy, megedződtél mellettem.) Futás közben mindig mondogattam magamnak, hogy van még cucc a pincében, most ahhoz kell nyúlni. Mivel ez már az utolsó nap, tényleg fel lehet hozni mindent az utolsó darabig… Nehézséget az okozott minden nap, hogy nehéz volt beosztani optimálisan az erőnket, mert nem tudtuk pontosan, meddig tart a szakasz. Mindegyikünk azt nézte, amikor közeledett a célhoz, hogy kiengedik-e az előttünk lévőket még egy körre. Sokszor reméltük, hogy már nem… A másik, hogy figyeltük, közeledik-e zodiac a part felé – mert az valószínűleg már értünk jön. Mivel nem tudtuk meddig tart egy-egy nap, én elég egyszerű taktikát alkalmaztam: az elejétől fogva mentem, ahogy csak bírtam. Ami nagy erőt adott, hogy a második nap után megkaptam a „leader” sárga rajtszámot. És nem akartam többé elveszteni. Ezért is esett rosszul, amikor a legnehezebb nap után azt láttam a hajón az eredménylistán, hogy tévesen szerepelnek az aznapi adatok, mert biztos voltam benne, hogy nyertem aznap, mégis egy-egy körrel több volt beírva a közvetlenül mögöttem lévő japán és kanadai lánynak. Ezt szóvá is tettem, és kiderült, hogy hibáztak a számoláskor, amit ők is elismertek. Egyébként úgy számolták a köröket, hogy reggelente kaptunk egy kis plasztik kártyát, amit minden kör végén kilyukasztottak, és a nap végén ezeket számolták össze – így egyértelmű volt, amikor megnézték a kártyákat, hogy eltévesztették a számolást. A frissítésről talán még nem írtam: két 7,5 decis kulacsom volt, az egyikben töményre kevert GU Roctane Energy Drink port vittem, a másikban vizet, ezeket kortyoltam felváltva. Ami a gélt illeti, az az első nap belefagyott a kulacsba, amit átnyomtam oda (mert ugye semmit nem vihettünk ki az Antarktiszra, ami be volt csomagolva), utána viszont rájöttem a megoldásra: 3 GU gélt nyomtam át este a kulacsba, amit reggel meghígítottam tűzforró vízzel, így már nem fagyott be a futás végéig. A Garmin Enduro2 órám is jól teljesített. A Moab240-en a forróságban, most pedig a fagyban is csak minimálisan merült, minden nap csak pár százalékot.

Szombaton volt az eredményhirdetés: díjazták a helyezetteket; azokat, akik ezzel az antarktiszi teljesítéssel már mindegyik Racing the Planet sivatagi versenyt lefutották (Miki is ilyen volt); és azokat külön, akik egy éven belül csinálták meg az összeset. Ilyen volt a mostani győztes férfi, az amerikai Matthew Cavanaugh is. Amit róla tudni kell, hogy ő egy vesével él, mert önkéntes szervdonor, és az egyik veséjét felajánlotta egy számára ismeretlen beteg számára. Ezzel a teljesítményével szerette volna felhívni a figyelmet a szervdonáció fontosságára, és hogy így is lehet teljes életet élni. Azt hiszem, sikerült! A kis plüssvizslám szerencsére megvan, de kétszer majdnem elvesztettem örökre. Második alkalommal a hajón vettem észre, hogy nincs meg, és a vacsoránál bemondattam a hangosbemondón, hogy nem találták-e meg. Szerencsére odahozta valaki. Annyira hálás voltam… Másnap pedig ugyanaz az ember odajött hozzám, hogy aznap meg talált egy kis majmot, és hogy az nem az enyém-e? Mondom, nem. Miki, meg mellettem: találtál egy majmot? Az az enyém! Annyi élmény gyűlt össze! Képzeljétek, az első nap kaptunk egy kis hajónaplót, és minden nap beleírtam mi történt. Réges-régen írtam naplót, most újra. Jó lesz majd egyszer újraolvasni.” Szilviék ma hajnalban szerencsésen kikötöttek Ushuaiában. Beszéltem vele, minden rendben van vele. Küldött pár képet, azokat is mellékelem. Este már indul is haza, én pedig elkezdem kipucolni a csizmámat, amibe várom, hogy a télapó majd meghozza.

Köszönöm, hogy velünk tartottatok! Lubics Gyuri

Köszönet kiemelt támogatómnak: