265 km Gran Canarián - beszámoló
Egyetlen, több napon át tartó versenyemről sem jöttem haza ugyanazon emberként, mint ahogyan elmentem. Minden alkalommal, amikor darabkáimra szedett szét a kihívás, a részek összerakása közben találtam valami olyasmit magamban, ami valószínűleg addig is ott volt, csak sok minden volt rápakolva, és nem vettem észre - vagy pedig az adott versenyen futó többi, szintén atomjaira hullott társamból épülhetett be hozzám. Ez az, ami miatt vissza-visszamegyek ezekbe a purgatóriumokba, ha nem is tudatosan, de mégis ez hajt. Több lenni, megérteni a világot, másokat, önmagamat. Most is tanultam, több lettem. Napokon át haladtam az egyik legjobb barátom mellett, megtapasztalva azt, milyen csapatként működni, összeadni az erősségeket, felemelni a másikat a porból, vigyázni egymásra, ölelkezve sírni a második nap hajnalán a hegyen, majd átélni a katarzist négy nap után, szintén sírva a célban. Sosem gondoltam, hogy képes lennék erre, hogy barátság adhat ennyit. The Challenge, ezt kaptam tőled. Köszönöm!Október elején, amikor utazás előtt bő egy héttel lefújták a Jordan Race-t, amire körülbelül négy hónapot készültem, nem volt kérdés, hogy kell(ene) helyette valami más, ami betölti a keletkezett ürességet. Év vége révén azonban sok lehetőséget nem találtunk a versenynaptárakban. Én a Körön gondolkodtam, de nem volt bejárásom, anélkül beleugrani viszont nem akartam. Ati (aki velem együtt szintén Jordániába készült) próbált rávenni a 360 The Challenge-re, de oda nem akartam menni. Tudtam, hogy kinyírna.Hogy hogy kerültünk mégis a rajtba? Amolyan romi futós sztori, ahogy Ati és én épp egy dombos 2 órát futunk és ő közben győzköd, mennyire jó is lesz nekünk együtt futni a versenyen, és 70 évesen majd az idősek otthonában, pléddel a lábunkon a Gran Canariáról sztorizni…Hát meggyőzött. Ráadásul Roskovics Miki - aki szintén jött volna Jordániába - is csak olyan feltételekkel akart indulni, ha együtt megyünk. Ő már egyszer futott itt, és akkor megfogadta, hogy nem tér vissza – most csak akkor, ha együtt megyünk.Innentől már nem a versenytől féltem, hanem attól, hogy sosem futottam együtt mással versenyen – pláne nem napokon át -, és attól tartottam, hogy nem tudok majd alkalmazkodni, leszív mások nyűgje, fontosabb lesz az egóm, stb. Szerencsére ezt megbeszéltük Atival és Mikivel. Lefektettük az alapszabályokat: 1. Senki sem panaszkodik, csak olyat mondunk, ami a másikat emeli. 2. Ha elviselhetetlenné válik a páros menet valakinek, az harag nélkül leléphet. 3. Ha valami bántót mondunk, azt a másik a helyén kezeli.Gyorsan le is írom, mi lett ebből: 1. Nem panaszkodtunk semmit, viszont végig támogattuk egymást, ha láttuk, hogy baj van. 2. Hamar realizáltuk, hogy itt csak együtt érhetünk célba, úgy, ha segítjük egymást. Senki nem akart lelépni, pedig volt, hogy a gyengébbikünk kérte a másikat, hogy hagyja ott és menjen el. 3. Eskü, bő négy nap alatt semmi bántót nem mondtunk egymásnak.
Csapjunk is bele a versenybe! A rajtnál 85 lelkes futó állt, köztük öt nő. Még húztam is Atit és Mikit, hogy azért a harmadik helyet meg kellene csípnem, szóval sietünk majd! Minden versenyzőt külön bemutattak, odafutottunk a rajtba, pacsizó gyerekek közepette, felemelő zene szólt… szó, mi szó, megadták a módját az indulásnak. Hipp-hopp nekivágtunk a hegyeknek.Öt fő szakasza volt a versenynek, négy olyan ponttal, ahol aludni lehetett és találkozhattunk a kísérőinkkel, akik Detti és Marianna voltak (Ati és Miki párja), plusz első nap még közös ismerősünk, Petra is segített nekünk. Ezeken kívül három „sima” frissítőállomás volt még a pályán.Az első szakasz 78 kilométer volt, közel 3800 méter szinttel. Közben 44 kilométernél volt egy vizes pont. Na, én erre az első pontra körülbelül olyan állapotban értem, mint ahogy a Spartathlonon a hegy lábánál (160 kilométernél) szoktam lenni – pedig még csak kb. 10 órája indultunk el. Semmi erőm nem volt, reszketett mindenem. Ati mondta, hogy a mentősök oda is akartak jönni hozzám, de ő megnyugtatta őket, hogy orvos vagyok, ha kell segítség, majd kérek. :-) Igazán meg sem tudom mondani mi volt, ami ennyire kicsinált ilyen „rövid” idő alatt: talán a meleg - mert a tempónk nagyon óvatos volt.
Mindenesetre nem gondoltam túl, mentünk tovább, de nagyon gyenge voltam. Azért ahogy jött a lehűlés, kezdtem magamhoz térni. Az egész versenyről leginkább csak emlékfoszlányok vannak a fejemben. Az első éjszakáról az, hogy lehetetlen helyeken másztunk: konkrétan kézzel-lábbal kapaszkodva a sziklákban. Elől Ati, középen én, hátul Miki, ami így elég nagy biztonságérzetet adott. Az egész nagyon para volt, talán jobb is volt sokszor, hogy nem láttuk merre mászunk. A szervezők felhívták a figyelmünket pár kritikusabb területre, ahonnan helikopterrel sem tudnak menteni, mi pedig próbáltunk rájönni, hogy épp ilyen részen vagyunk-e. Az első nagy pihenőpontra úgy értünk be hajnalban, hogy már nem tudtunk lefeküdni a pont zárása előtt. Meleg kaja konkrétan nem volt, üres tésztát és krumplit tudtam volna enni. Maradt a GU ital, zselé, cukor, amit alapból ilyen hosszúkon inkább csak kiegészítésnek használok. A ponton mondták Dettiék, hogy a mezőny fele már nincs versenyben. Ez felfoghatatlannak tűnt, mindenesetre látszott, hogy mindenki megszenvedi a pálya és a forróság okozta nehézségeket. Viszont nagyon nagy erőt adott, hogy pusztán már versenyben lenni kiváltság - menni kell! A ponton kívül aludtunk kicsit – nekem a csaomagtartóban jutott a legjobb hely -, és indultunk tovább, természetesen egy jókora mászással nyitva a második szakaszt.Ez 61 kilométer volt, 3500 méter emelkedéssel. Ekkor már láttuk, hogy ezt egy újabb teljes nap lesz megtenni. A következő vizes ponthoz közel fél napi menetelés után értünk oda – miközben akkora volt a hőség, hogy úgy éreztem, elevenen fogunk elégni. Miután egész nap „romlott” GU roctanet ittam, mert megbuggyant a melegtől, és langyos vizet, az a hír fogadott minket, hogy nincs szendvics, nincs izo. Kóla, víz van, meg energiaszelet és dinnye... "Na, ebből oldjad meg valahogy a következő fél napot, ecsém!” Jobb híján bepakoltam egy csomó szeletet, mert az adott szakaszra bekészített GU-ból már alig maradt. Eldőltünk egy fél órát a padon, és nekivágtunk a második éjszakának. Eddig a pontig már a mezőny 2/3-a futott ki a szintidőből, vagy volt kénytelen feladni a versenyt. Mi is nagy meccsben álltunk a szintidővel, de ez engem nem nyomasztott, sokkal inkább motivált. Éjszaka szétszakadt a csapat, Miki elment előre, mi maradtunk Atival. A pont egy nagyon magasan fekvő faluban Santa Luciában volt, azt hittem, sosem mászunk fel odáig, viszont megérte. Itt Dettiéktől kaptunk levest és végre először lefekhettünk ágyra, ami két nap után igazi luxus volt. Igaz a szintidő közelsége miatt csak fél óránk volt aludni, de az is fantasztikus volt!A harmadik szakasz, ami ránk várt, 65 kilométer volt 3100 méter szinttel. Egyébként minden szakasz hosszabb volt 5-6 kilométerrel, mint a szervezők által megadott táv, de ilyen távon ez kb. mindegy is volt. Azt nem igazán tudom elmondani, milyen már több nap menetelés után fél óra alvással elindulni egy újabb napnak. Atinak és nekem mindenesetre kevésnek tűnt az alvás, mert nagyon szédültünk a hajnali mászás közben, úgyhogy úgy döntöttünk, keresünk valami szélárnyékos helyet és alszunk még fél órát. Becsomagolódtunk a túlélősátorba, és már aludtunk is. Amikor felébredtünk, pont beért minket Miki. Ez a fél óra alvás tényleg csodát tett, jókedvűen haladtunk, bár a nap egyre durvábban sütött. Mikinek viszont egyre nagyobb fájdalmai voltak, úgy döntött, hogy pihen egyet, és majd meglátja, tudja-e folytatni. Viszonylag jól követhető volt a track, tudtunk kocogni (értsd: volt, hogy több, mint 4 kilit tettünk meg óránként…). Még egy presszó is útba esett, ahol ettünk fagyit, és feltöltöttük a kulacsokat jéghideg vízzel. Azért a folyadék hamar felmelegedett, és az erőnk is fogyott, így a vizes pont előtt megbeszéltük, hogy le kellene feküdnünk. Ati szeretett volna egy órát aludni, de mivel csak a jéghideg kőre fekhettünk le, 45 perc után felkeltünk s indultunk tovább. A harmadik nagy pont nagyon nehezen akart eljönni. Ati nagyon álmos volt, sokat hallucinált, le szeretett volna feküdni. Jópár alkalommal meg is tette, de nagyon hideg volt, ezek a lefekvések semennyire nem voltak pihentetőek. Én már mentem volna a pontra, igazi matracon aludni, de Ati nagyon rossz állapotban volt, féltem, hogy lecsúszik az útról, sokszor a botommal “terelgettem” a szikla irányába, hogy le ne essen. Mire leértünk a pontra, teljesen kimerültem fejben. Detti elénk jött, alig vártam, hogy lefekhessek. Itt erre 45 perc volt. Detti és Marianna közben feltöltötték a zsákjainkat, csináltak levest, ami nagyon jól esett. Ide sajnos már Miki nem érkezett meg, a fájdalmai sem enyhültek, plusz egy nehéz szakaszon órái mentek el, mire megtalálta az utat – kiszállt.Mi nekivágtunk a negyedik és egyben legnehezebb szakasznak. Ezen az 53 kilométeren 2800 métert emelkedtünk. Vizes pont nem volt, ellenben tudtunk vásárolni egy étteremben mindent, amire szükségünk volt. Ezen a szakaszon volt a legnagyobb hőség, 44 fokot mértek a szervezők, nagyon nehezen volt követhető a track, volt olyan rész, hogy 500 métert több, mint egy óra alatt tudtunk megtenni, átvágva fákon, kaktuszokon… Számomra a legparább rész is itt volt 4 kilométeren süllyedtünk 600 métert, szinte fenéken csúszva lefelé a hegyen, hatalmas köveken. Amint leértünk, kaptunk is rögtön egy olyan 10 kilit, amin mászhattunk 1000 métert fölfelé. Ha nem lett volna Atival az egyezségünk, én itt tuti elbőgöm magam, vagy vonyítok, de így csak belül zokogtam. A frissítőállomás maga volt a megváltás: 1 óra alvás - és utána már nincs sok vissza. Innen már meg kell legyen. A szervezők egyébként nagyon cukik voltak. Mivel alig maradtunk az ő kis túlélő show-jukban, mindenkinek nagyon drukkoltak, név szerint szólítottak bennünket. Hihetetlen volt úgy elhagyni a csarnokot, hogy a mi kis menetelésünknek fél napon belül vége.Amúgy végig elég volt a Garmin Enduro 2-t néznem (a kötelező felszerelésként magunkkal vitt trackert be sem kellett kapcsolnunk), töltenem sem kellett menet közben, mert egy nap alatt csak kb. 30%-ot merült, így elég volt csak az alvások idején töltőre tennem.Már csak az ötödik, bő 25 kilométeres szakasz volt hátra, ahol azért még kétszer felmentünk egy-egy 1700 méter magas csúcsra és egy kisebbre. Nagyon örültünk, hogy még időnk is volt bőven ezt megtenni. Viszont a 4 nap alatt nem egészen 4 óra alvás megtette hatását, szédültünk rendesen. Ami még aszfalton csak-csak elmegy, de a sziklákon mászva kevésbé tűnt biztonságosnak. Innentől zenét hallgattunk napkeltéig a telómról kihangosítva, illetve nekem nagyon bejött a folyamatos GU-s gumicukor rágcsálása. Ahogy pirkadt, egyre jobban lettünk. Az utolsó hegyről valahogy úgy képzeltük, aszfalt megy majd a célba, és szépen lefutunk végre, de nem így volt: jó kis köves lejtőt kaptunk bő 5 kilométer hosszan. Ati talpán levő vízhólyagok ennek már nem nagyon örültek, úgyhogy szép lassan csordogáltunk lefelé. Az én talpam a körülményekhez képest teljesen rendben volt, a cipőm - Salomon Thundercross – tökéletes választásnak bizonyult erre a terepre.Az utolsó kilométeren Detti elénk jött, hihetetlenül boldogok voltunk. Végre aszfalt is volt a talpunk alatt, így az utolsó pár száz méter már igazi futás volt, hatalmas ünneplés közepette. Ekkora ünnep talán csak a Spartathlon céljában várt eddig. Nagyon felemelő volt! Végre legálisan sírhattunk.Sosem gondoltam, hogy egy ilyen versenyt teljesíteni tudok. Jó pár éve futogatok terepen, de sosem gondoltam terepfutóként magamra. Ez egy igazi hardcore beavatási szertartás volt. Hosszú volt az út idáig. Sokszor fura is, hogy lett a Spartathlonokból, 24 órásokból ez az irány, de nem bántam meg, és erre a teljesítésre - és harmadik helyre - nagyon büszke vagyok.Biztos vagyok benne, hogy ez a verseny egyedül nem ment volna így, még ha sokszor lassítottuk is egymást, a közös navigáció, az, ahogy segíteni tudtuk egymást a frissítésben és az ébren maradásban, sokkal többet hozzánk tett, mintha a saját tempónkat futottuk volna.Köszönöm ezt a csodálatos utat Ati, a segítségeteket Detti, Marianna és soha meg nem szűnő támogatásodat és szeretetedet Gyuri!
Köszönet kiemelt támogatómnak a lehetőséget, hogy itt futhattam!
